Keresés:
Szakmai háttéroldal
|
MINDENKI SZÍNHÁZA 2011 Második félév / 2012
Ebben a rovatban olvasható mindaz, amit érdeklődő ismerősöknek és ismeretleneknek összefoglalóan mondanék a látott előadásokról. Minden műfaj és minden korosztály szóba kerül. Az elkerülhető előadások különösen családfők és osztályfők részére lehetnek fontosak, az ajánlható és a föltétlenül megnézendő produkcióknál a vélhető célközönséget is jelzem. A művészeti iskolásoknak, nevelőknek, kísérleteket kedvelőknek szóló fontos élmények ritkaság számba mennek.
Akinek más a véleménye, vagy nagyon egyetért
Ez a cím védelemre kerül a spamrobotok ellen, engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse
írja meg. Közöljük.
kritikák keresése az oldalon belül:
A mi osztályunk,- Szent Johanna,- Szegény Dzsoni,- Szabadesés, - Tükör, - A filozófus, - Übü király és a magyarok, - Krízis III. - A PAPNŐ - Tarelkon halála - Mese nőkről és férfiakról: asszony! - Pecsenyehattyú és más mesék - JÁTSSZUNK OIDIPUSZT! - EAST BALKÁN - FELELŐSSÉGEM TUDATÁBAN KIJELENTEM - ANTIGONÉ - HÁRY JÁNOS - A SZÍNHÁZCSINÁLÓ - MAKRANCOS KATA - BŐRPOFA - NőNYUGAT - AZ ARANYMADÁR - BOLONDTALANÍTÁS - BABSZEM JANKÓ - A TANÍTÓNŐ - KAISERS TV - KISPOLGÁROK - CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ 1916 - AZ ISTENI SARAH - A SZÉKELY MENYECSKE MEG AZ ÖRDÖG - FÖLDINDULÁS - VIRÁGOS MAGYARORSZÁG - ANAMNÉZIS - HOMOKPUZZLE - AZ ELTÖRT KORSÓ - NÁTHÁN GYERMEKEI - HAMLET - ÁLL A BÁL - A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE? - DON CARLOS - VIHAR - JÖVŐKÉPTELEN - SZENTIVÁNÉJI ÁLOM - NORDOST - BÁNK BÁN - VÁGYVILLAMOS - EGY LÓCSISZÁR VIRÁGVASÁRNAPJA - PEER GYNT - MARY POPPINS - CSALÓDÁSOK - A SZENT CSALÁD - ULPIUS DALSZÍNHÁZ - BÁNK BÁN - JUNIOR - PRÍMA KÖRNYÉK - 42. HÉT - MARIO ÉS A VARÁZSLÓ - CSONGOR ÉS TÜNDE - LILIOMFI - A BRÉMAI MUZSIKUSOK - LUDAS MATYI - ANGYALOK AMERIKÁBAN - IGAZGATÓ ÚR! -. A HARMADIK HULLÁM - ÚRI MURI - MI ÉS MISKOLC - JÓEMBERT KERESÜNK - A HARMADIK HULLÁM - megnézendő 2012. december 5. Bárka Színház Todd Strasser regénye és Ron Jones tanulmánya alapján írta: Tasnádi István Diszlet: Heike Vollmer, jelmez: Szabó Gergely, Zene: Monori András Mozgás-rendező: Gyevi-Bíró Eszter Rendező: Vidovszky György Fél évszázaddal ezelőtt Palo Alto egyik középiskolájában már alkalmaztak olyan módszereket, amelyek hozzánk csak mostanában értek el. Tartottak például egy projekt-hetet, melynek keretében a különféle vezetési stílusokat gyakorlatban ízlelhették meg a diákok. Az autokratikus vezetést és következményeit hitetlenkedve fogadták a diákok, s azt állították, (nem is olyan sokkal Hitler után), hogy mindez még egyszer nem tudhat bekövetkezni. Egy közösség nem vetkőzhet így ki magából. S akkor tanáruk, Ron Jones, merész kísérletbe kezdett. Szerepbe lépett, s mint autokrata vezető elkezdte fokról-fokra megépíteni a hívők gyülekezetét. S az irtózatos az volt, hogy sikerrel járt. Le kellett, hogy álljon a veszélyes játékkal. Hogy ő maga mennyire megijedt a fejleményektől, azt későbbi írása tanúsítja.
A kaliforniai történet bejárta a világot. Lett belőle tanulmány, ifjúsági regény, majd 2008-ban Németországban fél-dokumentum film, Dennis Gansel rendezésében. Ez utóbbit itthon is bemutatták A hullám címmel. Most a Bárka Színház remek fiataljai Vidovszky György és Gyevi-Bíró Eszter keze alatt, Tasnádi István szövegére támaszkodva hoztak létre egy játékot, amely a sztori magyarított változata próbál lenni. A vállalkozásnak már a híre is tiszteletet érdemel, megvalósítása kiváló energiákról tanúskodik, de a végeredményben van pár nyugtalanító momentum. Égetően fontos közösségi és felnőtti feladatunkra világít rá a Bárka alkotó csapata, indokolt hévvel és kíméletlenséggel, de mi tagadás, időnként zárlatosnak tűnő dramaturgiai lámpával. Nagyon fontos tény, hogy létrejött ez az előadás. Mindaz, amit most mondandó vagyok - ahogy annak idején Keleti István mondta egy-egy értékes produkció vitatható elemeinek megemlítése előtt -, „az áldáson belül" értendő.
Kiváló térben indul a játék. Mintha egy angol elitgimnázium színháztermében volnánk, s mi ülnénk fönt a színpadon, előttünk félkaréjban emelkedik egy kb. 70-80 centiméteres lépcsőcsíkokból épülő nézőtér. Itt indulnak a vezetési ismereteket taglaló órák, három tanárral, s hányavetin ülő, fekvő, vagy ruganyosan helyet változtató, laza szerelésű diákokkal. Később ezek az egymáson elcsúszó, óriás térelemek fallá állnak össze, s a diákok ruházata is egységessé lesz. Középütt, a magasból tornaszer lóg alá, ennek gyűrűjébe kapaszkodva gyakorlatozik/szenved/próbálkozik egy fiatalember, kísérletezve magával meg a gravitációval, mit tehet, mit tud, mire képes az ember, sasmadarat utánozva vagy keresztre feszítést imitálva. (A Bárka színészei mellett színpadra lépő fiatalok: Horváth Zoltán m.v., Tóth János Gergely m.v., Kőszegi Mária m.v., Tolnai Klári, Marofka Mátyás e.h., Jerger Balázs e.h., Sipos Viktória m.v., Árvai Péter m.v., Herman Flóra m.v., Kulcsár Balázs m.v., Császár Réka m.v., Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, Király Krisztina, Kovács Barbara, Nagy Bianka, Papp Linda, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra.)
Az autokrácia ismérveit egy fiatal, szabadelvű tanár (Dévai Balázs) kezdi bemutatni, ki még hollandiai foglalt-ház tapasztalattal is rendelkezik. Az anarchia óra a lélekben már letotyakosodott, idősebb tanár úrra vár (Kardos Róbert), a demokráciáról pedig fiatal nő (Szorcsik Kriszta) kezd beszélgetést. Ő láthatóan érzelmi kapcsolatban áll a fiatal férfikollégával. Az igazgatónő (Varga Anikó) korrekt és sikerre vágyó, de igazi kapcsolata neki sincsen, se gyerekkel, se felnőttel.
Itthon vagyunk, Magyarországon, láthatóan egy alapítványi gimnázium egyszerre elkényeztetett és tévelygő gyerekei között, Van köztük mindenféle. Jobbos, liberális, eszes és butácska, közönyös és kiszorított. Szimbólumok ülnek velünk szemben, egy szimbolikus esemény fölmutatása érdekében. Az első banánhéj, amin megcsúszik a cselekmény, a demokrácia-óra jóindulatú, érzékeny, de tökéletesen fölkészületlen tanárnőjének zavaros szövegelése. Ez az óra egyszerűen pedagógiai tévedés, de ez senkit sem zavar, ugyanúgy únják, s ugyanolyan felszínesen vesznek benne részt, mint a lesajnált tanár úr anarchia-foglalkozásán. Nem csak a játékbeli fiataloknak, de még a közönségnek is elmegy a kedve a demokratikus módszerek tanulmányozásától. Mígnem erősebb fokozatra kapcsol az ifjú tanár úr, s kezdi belelovalni magát feladatába, a csoport parancsuralmi módszerekkel való tudatos fölépítésébe. Látva önnön hatását, vérszemet kap. Vagy nem?
S innentől kezdve éreztem azt, hogy milyen jó lenne nem érteni, hogy az egymás után következő jelenetekben miket beszélnek magyarul. Akkor, csak a lendületre figyelve, biztosan könnyebben el tudnám fogadni, hogy „többrül-többre, szórul-szóra, majd szitokra, majd karóra" kialakul a falkaszellem, megizmosodik a „gárda", s elénkbe áll a hordaszellem démona. Az egész zeneisége tudniillik teljesen rendben van, rendezőileg is, koreográfiailag is. De mivel érteni lehet a mondatokat, az maradt az összegző érzésem, hogy - bár ezek a mondatok külön-külön, sajnos, igazak, elhangzanak és elhangozhatnak nálunk is - nem így követik egymást, nem egyetlen közösség viharzásában születtek meg, hanem más-más helyeken, más-más igazságokhoz és figurákhoz kapcsolódva érvényesek. Emiatt az írói mozaikosság miatt nem lehet követni a fiatal tanár színeváltozását, s nem eléggé erős érv ezzel szemben, ha esetleg nem is akarták volna beavatni a nézőt az alkotók a figura átalakulásaiba.
Mert érteni lehet a mondatokat, nem tűnik elég hitelesnek a nagyon is „cool" csapat gyermeteg közösségi formákkal való hirtelen beetetése. Ravaszabb és áttételesebb csapda tudná ezeket a gyerekeket befogni, mint ahogy tudja is, nálunk is, ma is. De mivel - egyébként igen okosan - megpróbálják az aktualitásokat elkerülni, konkrétumok híján szimbolikus karakterek élednek meg előttünk. Nem eléggé megrajzolt a testőrnek jelentkező, majd végzetes lépést elkövető fegyveres fiatalember és a csapat viszonya sem. Nincsenek meg az elállatiasodásnak azon formái és lépcsőfokai, amik miatt például A legyek urá-t mindannyiszor rettegve olvassa újra az ember. Dramaturgiai absztrakció lép működésbe, hogy konkrétumok nélkül is elő tudjon állni a példázat. Nagyon nehéz probléma ez. Én egy későbbi előadásra vehettem jegyet, s ahogy hallom, egy szelídebb szövegváltozattal találkoztam, mint a bemutató közönsége. Érteni vélem a módosításokat, s egyet is értek velük. Még így is marad emészteni való.
Vannak a játéknak nagyszerű, erős helyzetei, s vannak félelmetes pillanatai. Ami hiányzik belőle, azt hozzá fogják gondolni a kortárs nézők, kiegészítik az eseményt a saját életük mozaikjaival. Lesz miről beszélgetni, ha megnézik. Nem leszünk büszkék magunkra. Nem baj. Találkozni kell a félelemmel, hiszen aki nem fél, annak talán csak nincs fantáziája. Bátor tanárok és nyitott diákok előnyben!
Hogy milyen kiváló munkát végzett a játék szöveganyagát a regényből és az eredeti Móricz-darabból megszerkesztő-megíró Ari-Nagy Barbara, azt akkor érzékelhetjük igazán, ha az erőteljes, rendezőileg és színészileg is szépen megdolgozott előadás után kézbe vesszük a regényt, s elolvassuk a nagyon sok megoldatlan dramaturgiai problémát hordozó hajdani színművet is. Az új vezetésű miskolci színház huszonnyolc embert színpadra hívó produkciója szinte minden jelenetében kellőképpen telített, igen értékes nagyszínházi esemény lett. Annak ellenére kijelenthető ez, hogy a jelenetek időnként töredezetten illeszkednek egymáshoz, s hogy a főszerepet játszó Zayzon Zsoltot bizony igyekezni kell Móricz Szakhmáry Zoltánjaként elképzelni, hisz alkatilag annyira más karaktert képvisel. De a rendező Keszég László, a társulat, és természetesen Zayzon Zsolt együttes munkája eredményeként felépül előttünk egy olyan, líraibb központi alakot körülfogó történet, melynek hiteles főalakját már Zayzon Zsoltként fogadjuk el, s vergődését az ő gesztusaival idézzük vissza... (A teljes kritika Megazisten címen a Criticai Lapok hasábjain olvasható)
Deres Péter - Szőcs Artúr: MI ÉS MISKOLC - óvatosan ajánlható Mi és Miskolc, avagy 272307 lépés a város felé címmel az újjászerveződő Miskolci Nemzeti Színház újonnan szerződtetett fiataljai mutatták be annak a 160 kilométeres, országismereti közös gyaloglásnak a dokumentumait, amit Deres Péter dramaturg és a rendező Szőcs Artúr szervezett laza szerkezetbe. A produkció legnagyobb értéke annak a tiszta jóindulatnak és reményteli várakozásnak a megmutatása, amivel a fiatalok járulnak hozzá a szeptemberben megkezdett közös munkához. A legszívmelengetőbb pedig a színház pár törzstagjának demonstratív melléjük állása ebben az „életútjátékban".
Hogy azért a nyugtalanító tapasztalatot is előhozzam: éreznünk és látnunk kell, hogy ebben a „darabban" igen kevés az igazán „hasznos" motívum. Bizony, vakmerő vállalkozás véletlenül adódó élményekből improvizációkkal rögzített játékot konstruálni. Ez a műfaj különösen büszke arra, hogy csak védett állapotú játékost és nagy tapintattal megrostált életanyagot enged közönség elé. Ebben a tekintetben ez a produkció veszedelmesen félkésznek mondható. Miskolc értő fogadókészsége, nézői közbölcsessége kell ahhoz, hogy ez a vallomásos, áradó kitárulkozás helyére kerüljön, s mindenkinek javára váljék.
Bertolt Brecht: JÓEMBERT KERESÜNK - ajánlható Fehér füstködben, fénylő fémlapok közt érkezik a földre három isten (Telekes Péter, Molnár Áron, Fesztbaum Béla) S mert elfáradtak, szállást szeretnének. De mindenki oly szegénnyé és oly gyanakvóvá lett e földön, hogy senki nem fogadja be őket. Vang vízárúsnak (Mészáros Béla) eszébe jut Sen Te, a jólelkű utcalány, akinél valóban meghálhatnak az égi jövevények. Távoztukkor kis pénzzel jutalmazzák a lányt, aki így dohányboltot tud nyitni a szegénynegyedben. Igen ám, de vérszívó rokonok és igazi elesettek szállják meg, úgy hogy kínjában kitalál magának egy nagybácsit, Sui Ta néven, s átöltözvén, nagybátyja képében kergeti ki a betolakodókat, csak hogy élni tudjon. Közben beleszeret az állástalan pilótába (Lengyel Tamás), aki a szomszéd öregektől kölcsönkért pénzét is elszedi, s nem igazán törődik ővele. Sen Te gyermeket vár. Sui Ta képében leszereli, s alkalmazottjává teszi gyönge jellemű szerelmét. Egyéb bonyodalmak is nehezítik az életét, s nincs, nincs, semmire sincs megoldás, pedig kellene, hogy legyen.
Katona József : BÁNK BÁN - JUNIOR - megnézendő ritkaság Nem láttam akkor, amikor bemutatták, pedig jó ideje annak. Megnéztem most, mert igazgatóváltásra készül az intézmény, s ilyenkor bizonytalan a meglévő produkciók sorsa. 2009 júliusa óta lehet látni a Nemzeti Színház fiatal színészei által játszott, zenés színműként hirdetett, de távolról sem operai ihletettségű, vad és izgalmas előadást. Spiró György: PRÍMA KÖRNYÉK - elkerülhető Ez, sajnos, nem sikerült. Pedig az ötlet óriási. Spiró darabjának helyszíne egy vidéki öregek otthona, ahol az új világrendnek megfelelően vállalkozásokba fog a vezetőség. Remek figura a régi időkből itt maradt, hajdani kultúrosból lett szolgalelkű gondnok (Hegedűs Géza), aki mindenben kiszolgálja vaskezű menedzser igazgatónőjét a vadászatokat is szervező, hatalomittas Jolikát (Herczeg Adrienn). Az idelátogató hozzátartozók föl sem fogják, hogy öregjeiket mire és hogyan használják föl. Járó Zsuzsa, Csőre Gábor és Börcsök Enikő igen hálátlan várakozó-beszélgető jelenetek végtelen sorát próbálja élettel megtölteni. Nehezen megy.
Pintér Béla: 42. HÉT - felnőtteknek ajánlható ritkaság Jellegzetes látlelet mindennapjainkról, fekete humorral átszőtt városi ballada Pintér Béla új drámája. Imola (Csákányi Eszter) középkorú asszony, elismert, szakmáját szerető szülész-nőgyógyászként éli életét. Megfáradt házassága Karcsival (Pintér Béla), az általános iskolai történelemtanárral már régen haldoklik, csak nem beszélnek a problémáról. Kétségbeejtő páros magányukat csak színezi leányuk, Enikő (Roszik Hella) odacsapódása és szerelmes kötődése egy hatvanéves rokkerhez (Szakonyi Györk). Karácsony előtt, épp, mikor Karcsi egy házi szaunát ad ajándékba nejének és szeretett leányának, kiderül, hogy Enikő lelép az ünnepekre öregfiújával. De előtte még kipróbálja vele a szaunát. Karcsi is bemenne saját ajándékába, de nem tud, mert a forró kulipintyó zárva van a légyott miatt, elterül hát előtte, s kevéssé ünnepélyesen elhalálozik. Karcsi halála megviseli a két nőt, Enikő megtér és énekelni kezd egy vallási közösségben, Imola pedig heves szerelmi kapcsolatba keveredik egyik páciensének bátyjával, a színész-rendező-szélhámos Bocival (Thúróczy Szabolcs). Imola szédült tyúkként zuhan bele a nem várt kapcsolatba, elhanyagolja a munkáját, s nem végez el egy életfontosságú vizsgálatot kismamáin. Így a mindenre fölkészült, példás életet élő doktornénak (Enyedi Éva) gyógyíthatatlan bajjal születik meg a gyereke. Nem sokat segít a tragédián, hogy a másik kismama, Boci húga, Lola (Stefanovics Angéla) alkoholizálása és zavaros életmódja ellenére egészséges fiút szül. A csúcsakciónál azonban Imola nem tud jelen lenni, mert időközben színházigazgatóvá avanzsált szerelme konyakot lop egy közértben, ami miatt Imola viszi el a balhét, őt viszik be az őrszobára. A tragédia megelőzhető lett volna, a szégyen mondhatatlan, Boci is bejelenti a kapcsolat végét, Imola tehát bűne tudatában gyógyszert vesz be, halni készül, bezárkózván a szaunába. Hogy mi miatt tör ki onnét az utolsó pillanatban, azt nem árulom el.
Thomas Mann: MARIO ÉS A VARÁZSLÓ - megnézendő Fontos és fölöttébb szükséges lenne, hogy minél többen lássák a Kolibri Színház új, 14 éven felülieknek ajánlott produkcióját. Megrázó, felnőtt színházat kínál az idelátogatóknak a rendező. Ha a közoktatásban részt vevő magyar fiatalok egyáltalán tudnak valamit Thomas Mannról, akkor azt tudják, hogy ő írta a Mario és a varázsló című kisregényt. Ennek általában a cselekményét is képesek elmondani, még ha nem olvasták is azt. Tudják tehát, hogy egy kisvárosba érkező ördögi mutatványos, Cipolla sorra alázza meg a cirkuszi sátor alá gyűlt embereket, míg végül egyik megtaposott áldozata, a csókra kényszerített Mario, a pincérfiú lelövi őt.
Vörösmarty Mihály: CSONGOR ÉS TÜNDE - esetleg ajánlható Tengely Gábor rendező és Gimesi Dóra dramaturg igazán hálásak lehetnek a Nemzeti Színház vezetőségének, hogy az kezükre adta kiváló színészeit, és így Molnár Piroska, Földi Ádám, Martinovics Dorina, Nagy Mari, Nagy Zsolt, Radnay Csilla, Tompos Kátya, László Attila, Fehér Tibor és Farkas Dénes közreműködésével létrehozhattak egy távolról sem érdektelen, mégis, rendkívül kevés erővel rendelkező, olykor csak próbaszintű előadást. A legbecsülendőbb az egész akcióban az a mély fájdalom, ami a megmaradt szövegrészek és a színészi leheletek segítségével el tud jutni azokhoz, akik egyrészt ismerik az eredeti művet, másrészt roppantmód érdekli őket, hogy mit kezdenek fiatal, bábos alkotók e nehéz feladattal. Szigligeti Ede - Mohácsi István: LILIOMFI - megnézendő ritkaság 2012. október 6. Örkény István Színház Díszlettervező: Khell Zsolt Jelmeztervező: Remete Krisztina Zene: Kovács Márton és társai Rendező: Mohácsi János Ezt az előadást sokan fogják szeretni. Annyi szintje és annyi bejárata van a produkciónak, hogy mindenki megtalálja majd a neki készített hullámokat és csúszdákat ebben a többféle, költészeti és komédiai zuhanyrózsával ellátott teátrális élményfürdőben. Nem mesélem el a történetet, hiszen mindenki tudja azt. Ha máshonnét nem, Makk Károly híres filmjéből lehet emlékezni Darvas Iván és Pécsi Sándor alakjára, meg a többiekre, a magyar színháztörténet óriásaira, akik a magyar színháztörténet hajdani hőseit idézték filmvászonra.
Grimm - Veres András - Gimesi Dóra: A BRÉMAI MUZSIKUSOK - esetleg ajánlható Amikor Pethő Gergő és Tatai Zsolt , vagyis a két kétbalkezes, ám de kedves tolvaj beslattyog a színre, megörül a közönség. Ilyenkor van egy kis élet odafönt. Mert egyébként nehéz kihámozni, és legfőképp nehéz kivárni, hogy előre zökkenjen a cselekmény, s megtudjuk, mit is csinál a négy kivénhedt állat, a felnőtti kabaréhoz illően jellemzett, sokpotrohú óriásrovarra hasonlító testű Szamár, a melankolikus és depressziós, sárga Kutya, a fémszín Kakas meg a rózsaszínű Macska ebben a bonyolult és tétova térben. Igen, igen zenélést kezdeményeznek, de valami nagyon kényszeredett zörömbölés és nyikorgás ez a mórikált zene, meglehet örömmel jár a keltése, de a hallgatása már sokkal kevésbé.
Tony Kushner két, a kilencvenes évek elején írt darabját egyetlen estére összehúzva, tizenhat éven felülieknek játssza a Nemzeti Színház társulata. Az 1990-ben született Közeleg az ezredforduló, és a nyomtatásban 1995-ben megjelent Peresztrojka Reagan elnök Amerikájának látleletét adja, s azt az időszakot idézi meg, amikor a földrész először ijedt meg igazán az akkor még alig gyógyítható AIDS mind jobban terjedő járványától. Bár a két színmű sokszor kapott jelentős drámaírói díjakat, még a mostani, többször javított forma is őrzi a valahai közösségi színházcsinálás pikkelyes dramaturgiáját, vagyis a devised theatre formájának jellegzetes, olykor csak recsegve illeszkedő jelenettechnikáját.
Az osztályterem-színház jó dolog, hasznos dolog, drága dolog, s különös keveréke szükséges hozzá az átütő színházi és a kifinomult pedagógiai tehetségnek. Művelőit soha nem a meggazdagodás csábítja, sőt, sok esetben inkább a szakmai életben maradás és a minőségi munka reménye élteti. Tapasztalatom szerint mindig hisznek abban, amit létrehoznak. Ez nagyszerű. A megszületett produkciókról és az azokat követő vagy fölvezető beszélgetésekről és együttjátszásokról eszmecserét kezdeményezve azonban gyakran észrevehetjük, hogy tulajdonképpen hitekkel és így-úgy aládúcolt módszertani meggyőződésekkel vitatkozunk, már ha egyáltalán lehetőség nyílik a produkciók megvitatására. Egy igazi osztályteremben vagyunk, jelen időben, ahol egy beosztott tanár, Berci (Vékes Csaba) referál a snájdig, magas, fiatal, láthatóan jól öltözött igazgatónak (Katona László) a napi hírekről. A főnök erős érdeklődést mutat az egyik leányzó, bizonyos Ida (Sárközi-Nagy Ilona) iránt. A leányt behívatja az igazgató, s mint kiderül, bár szekrényében többször elhelyezett apróbb-nagyobb ajándékokat, mivel azokra nem kapott elegendő visszajelzést, s mivel a lányt egy bizonyos Sanyival látni azóta is, ki óhajtja tenni az iskolából. Év közben. A lány rémülten szorongatja mobiltelefonját, majd kezdi érzékelni, hogy esetleg lenne megoldás a maradhatásra, s fura, kínos jelenet veszi kezdetét. Az igazgató konyakkal itatja, majd rá-ráközelít, szorongatja, Ida meg is ígéri, hogy mindenben kedvére fog tenni, de egyre csak a Sanyit emlegeti, ami földühíti a férfit. A szétesett, rémült lány, részben az alkohol, részben a félelem és az undor hatására az ő Sanyiját kezdi látni a férfiban, öleli, egyre jobban belekapaszkodik, fojtón és fájdalmasan csimpaszkodik belé, míg az igazgató - hátán a lánnyal - végre ki tudja nyitni az általa előzőleg bezárt ajtót, s megjelenik a szolgálatkész Berci, aki lefejti róla a lányt. Idát kilódítják, az igazgatót mond még pár elkeserítő és a megalázó belviszonyokat megvilágító szót a kartársakra vonatkozóan, hogy érezzük, 2012-őt írunk, de tényleg. Disney és Cameron Mackintosh: MARY POPPINS - ajánlható
2012. szeptember 22. Madách Színház Díszlettervező: Rózsa István Rendező: Szirtes Tamás Csillogó, villogó, jeles csinálmány, jogilag és gazdaságilag nemzetközi méretekben levédett, Magyarországon pedig parádésan kivitelezett óriásprodukció a papagájfejű ernyőjével londoni szelekben röpdöső nevelőnőről szóló zenés játék. Eredeti zenéje a dalszövegekkel Richard M. Sherman és Robert B. Sherman nevéhez köthető, a szövegkönyv Julian Fellows munkája. Az új dalokat és az új dalszövegeket viszont Cameron Mackintosh közreműködésével George Stiles és Anthony Drewe szerezte. Ez utóbbiakkal a forgatókönyvhöz alapul szolgáló Csudálatos Mary, vagyis az eredeti regény írójának, P. L. Travers-nek kívánságára kell most megbarátkoznunk, hiszen a filmbeli motívumok már mindenki számára ismerősek.
Kisfaludy Károly: CSALÓDÁSOK - ajánlható Odafigyelésről tanúskodó, tisztességes előadással nyitották az évadot Veszprémben. Könnyednek még nemigen mondható a játék, de amint a bemutató körüli feszültség enyhül kissé, egyre kedvesebbnek lehet majd találni.
Schwajda György: A SZENT CSALÁD - ajánlható Schwajda György 1984-ban íródott fekete komédiája ma is fájdalmasan aktuális. Az aktívan boldogtalan magyarok egyik ijesztő példánya a főhőse, a négy gyereket szült, rettentő természetű anya, aki most öregasszonyként foglalkoztat magával, s változatos módokon gyötri hozzátartozóit, mintha nem lett volna elég erre az egész eddigi élet. Gobbi Hilda hajdani híres szerepét most a nagyszerű Lázár Kati játssza. Az ő szerencsétlen öregasszonya nem tanult meg családban élni, így aztán tehetetlenségében és érzelmi tehetségtelenségében szétrúgja, szétbontja saját gyerekeinek az életét is. Sokan ismerjük ezt a mártíromságra hajló, hol gonosz, hol nagyvonalú, téveteg, magános szörnyeteget, aki képes lopni is a boltban, csak azért, hogy elkapják, s így aztán magas beosztású kedvenc fia kénytelen legyen vele intenzívebben törődni. ULPIUS DALSZÍNHÁZ, avagy mit ér az Antal, ha Szerb - megnézendő Falusi Mariann mindig érdekes, bármerre mozdul is, bármit csinál is. A jelen produkciót illetően engem most mégis inkább a szerkesztő szándéka hozott izgalomba, a sóvárgó kíváncsiság vitt oda, hogy megtapasztaljam, miként próbálja megközelíteni és érinthetővé tenni a szerb antali létet az énekes díva meg a zenekritikus. A legfontosabb, hogy jó társakkal szövetkeztek: kiváló zenészek ülnek a hangszerekhez. Sárik Péter, Berdisz Tamás, Frey György, Cserta Balázs és Schneider Zoltán muzsikusi teljesítménye szükséges ahhoz, hogy méltó legyen tárgyához a vállalkozás. Ugyancsak fontos, hogy igen egyszerű formát választottak az irodalomról író író megidézésére: „Dalokkal eredünk a nyomába, elénekeljük azt, amit ő hallott vagy amit mi hallunk, ha az élete történeteit vagy a könyveit olvassuk. Megérteni nem lehet, ami vele történt, de nem is akarjuk." Az estről szóló ismertetés a Criticai Lapokban olvasható. JÖVŐKÉPTELEN - megnézendő 2012. június 25. a budapesti Vörösmarty Gimnázium Transzparens csoportjának előadása az A38 Hajón Szereplők: Balázs Krisztián, Barta Ágnes, Csíki Virág, Firnigel Kristóf, Frech' Lívia, Frindt Júlia, Horváth Holi, Jókuti Fruzsina, Kele Viktória, Magyar Gyuri Vendégek: Ádám Rebeka, Török Sára Rendező: Perényi Balázs és Somogyi Tamás „Ifjú vitézlők" lengeteg szívvel s okos tanári segítséggel komolyan vették az iskolát. A végzős drámatagozatosok, nem tagadván a kötelező tananyagot sem, rácsodálkoztak a világra. Arra, amit itt nekik építettünk vagy hagytunk fölépülni, s amit belőle így-úgy megmenekítettünk. Aztán elmondták, mit látnak. Erre néhányan kiakadtak. Legfőképp azok, akik nem is látták, csak hallottak róla, miket beszélnek „ezek". Talán, ha látják, mellénk ülnének ők is, magukba roskadva, szivárgó szégyennel a szívükben. Hogy ezt sikerült összehoznunk, nekik, a jövőnek, a gyerekeinknek...
Így kezdődik az előadással foglalkozó „Ha élet zengi be az iskolát" című cikk a Criticai Lapokban. Shakespeare: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM - ajánlható Hosszúnak és kissé nyögvenyelősnek érzem a produkciót, de nem mondanám, hogy időnként nem élvezetes ez a négy óra. Költészet helyett költőileg megformált karakterek, jó pillanatok, s a Mohácsi rendezésekre jellemző, szállóigévé lenni kívánó bemondások mulattatják a nagyérdeműt. Arany Jánost, Nádasdy Ádámot, Mohácsi Istvánt és Mohácsi Jánost halljuk. Mindazonáltal nyomokban Shakespeare tapasztalható. A színészek a próbán talált poénokat fontosabbnak tartják, mint a főcselekmény motívumait. Morzsalékos és lassú-lassú a legtöbb jelenet. Még az elronthatatlannak hitt mesterember-jelenetekhez is végtelen türelem szükséges. Mivel az előadás nem tud elsodorni, a néző töprengeni kezd. Mintha lenne ebben egy kis riszáló rendezői magakelletés: csak azzal foglalkozom, ami érdekel, csak azt fényesítem, ami nekem tetszik, a többit eldobom, legyen az virág, gyökér. Ha az tetszik, kapjatok utána. És mégis, mindenfajta töredelem után, a kötelezően lerakott kövek (értsd: muszájból megcsinált jelenetek) között kinő egy nyurga, satnya kis díszítő hajtás, s az ember érzi, hogy ettől csorogni kezdenek arcán a könnyek.
A következőről van szó: Hyppolita, az amazonkirálynő (Nagy Cili) e felfogásban egy kis újgazdagszármazék valami edzőteremből, lelkileg pedig egy repedt sarkú, önző, műveletlen trampli. Nálánál jóval idősebb párja, Thésesus (Trokán Péter) megadóan viseli az ifjúság tahóságát, de próbálja rávenni új asszonyát a színházbajárásra. Hyppolita, nem tudván miről van szó, makacskodik, duzzog, ellenáll. Aztán eljő a végső mesterember-jelenet (halál, hal áll.... stb.) , s mi meglepve tapasztalhatjuk, hogy ez az ormótlan, böszme színház miként dolgozza meg a buta királynét, hogy cseréli ki annak lelkét, s csal könnyeket a szemébe a megidézett szerelem.
Rendkívül ügyes, biztonságos és működőképes dramaturgiai építmény, becsülendő mesteremberi munka a német szerző dokumentumokon alapuló színműve ez a mindenki által ismert csecsen terrorcselekményről, a fekete özvegyek robbantásos színházi merényletéről. Három szereplőjének, a mentésben részt vevő, s a túszok között ragadt lányáért is izguló orvosnőnek (Fullajtár Andrea), a musicalprodukcióra jegyet váltott, az esemény során férjét elvesztő, ártatlan családanyának (Bodnár Erika), s a fiatal, öngyilkos merényletre készülő özvegynek (Pálmai Anna) az egymással párhuzamos gondolatait halljuk. A színpadkép a zsöllyesor maga. Három női arc van velünk szemben. Mozgás alig van, de a rettenet bejárja szívünk legkisebb zugát is.
Kiváló színészi munka, korrekt, pontos rendezői megoldások, igen erőteljes előadás.
Fordításként ünneplik a létrejött szövegváltozatot, mely körülbelül azon a szinten van, mintha egy drámaszakkör pár napi próba után a Katona dráma jeleneteit saját szöveggel improvizálná el, a Bridget Jones filmek valamelyikéből vett szókincs és a Született feleségek sorozathoz szükséges érzelmi kultúra segítségével. „Ezt nem hiszem eeeI!" - nyekereg a morcos királyné, s a közönség olykor mulat ezen. Kabarét csináltak a Bánk történetből. Semmi gond. Nem tilos.
A történet visszásságain, balekjain és gonosztevőin tényleg muszáj elképedni. Megtette ezt már Hans Sachs is „András magyar király és hű helytartója, Bánk bán" című, 1561-es játékában, melynek mostani előadása minden bizonnyal rémbohózat vagy horror-bábjáték formát öltene, ha egyszer játéktérre kerülne. ( Az érdeklődők a link segítségével elolvashatják. Elég bizarr tragédia.)
A plakáton viszont ott felejtették a kecskemétiek „ennek a szerencsétlen Katonának" a nevét (ahogy a szakmai beszélgetéseken emlegetik). Ez megtévesztés. A létrejött előadás játszadozás Katona darabjának cselekményével, de nem fordítás, hiszen a forma és a formátum kimaradt belőle. Vihorászni persze, lehet rajta. De tessék azt saját néven tenni, s ne tessék azt mondani a környékbeli gimnazistáknak, hogy ők itt Katona Bánk bán-ját kapják. Annak ürügyén látnak egy paródiát. Csak ennyi a gond.
Felnőtt előadás. Nem a szabadszájúsága, nem a témája, nem a szokványos korhatári kategóriák, hanem a történetben, s főképp magában az előadásban rejlő fájdalomfajták miatt. Tennessee Williams talán leghíresebb darabja sincs más anyagból, mint a többi drámája. A szöveg maga épp a határon mozog valahol az igazi dráma és a szenvelgés között, s mielőtt költészet lenne belőle, átbújik a léc alatt. Viszont lehet belőle előadásokat csinálni.
Sütő András: EGY LÓCSISZÁR VIRÁGVASÁRNAPJA - ajánlható Kleist híres novelláját az igazát nem találó, lovaitól megfosztott, uraságok által tönkretett Kolhaas Mihályról, aki a maga szelíd alaptermészetét elhagyva mindenét elvesztett bosszúállóvá lesz, vagyis inkább lenne, de fölakasztják, Sütő András több évtizeddel ezelőtt írta színpadra. A történet aktualitása ma is mellbe vág, tanulsága bicskanyitogató. Ibsen: PEER GYNT - megnézendő A középiskolák felsőbb osztályosait, s főképp egyetemistákat érdemes lenne nagyobb csapatokban csalogatni az Örkény Színház Peer Gynt előadására. Nem azért, hogy a tananyagban Ibsennél szereplő egy-két mondatos utalást érzetekkel töltsék ki, azért meg pláne nem, hogy azt a bizonyos ibseni dramaturgiát tanulmányozzák, hiszen ez a darabja a szerzőnek épp az, ami semmi más szabályt nem követ, csak a költészetét. Az előadás alapjául szolgáló szövegrészek Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordításában, Gáspár Ildikó dramaturgi közreműködése után egy a szokásosnál némileg rövidebb, leegyszerűsített, követhető történetet adnak, követhetjük Peer Gynt (Polgár Csaba) magakeresését és dúlt kóválygásait (vagy képzelgéseit?) a világban, s megtérését - vagy időleges megpihenését ? - az őt visszaváró Solveig (Szandtner Anna) zsámolyához. Kerekes Éva, mint a nagyképzeletű főhős anyja, nagyszerű figura: kicsike, játékos, csodálatosan zakkant teremtés.
Minden fontos elem megvan az előadásban, amit kereshet a darab előző előadásainak ismerője, tiszta, tágas utak vezetnek egyik helyzettől a másikig, egyik életérzéstől a következőig. Ez a rendcsinálás azonban, miközben valóban fölfoghatóvá és átélhetővé teszi a történetet, érzékelhető kihagyások révén tud megvalósulni. Ezért van tán, hogy a közönség idősebb tagjai maguk is Peer Gynt állapotába kerülnek, valami megmagyarázhatatlan keresés kezd munkálni bennük. Erőt vesz rajtunk a nyugtalanság. Vagy az önzés ez? Hogy még, még ezt és ezt is tessék megmutatni és elmesélni? De hát akkor éjfélre érnénk haza. Ulrich Hub: NÁTHÁN GYERMEKEI - ajánlható (kísérő foglalkozás nélkül!)
2012. június 2. Fordító: Perczel Enikő Rendező: Gigor Attila Igényes színpadi megvalósításban, Kulka János, Sinkó László, Hollósi Frigyes, Földi Ádám és Martinovics Dorina játékával, Halas Dóra egészen remek zenei effektjeivel Lessing Bölcs Náthánjának torzó változatával találkozhatnak a nézők a Nemzeti Színház 12-16 éves korúaknak ajánlott produkciójában. A történet követése azoktól is erős figyelmet kíván, akik ismerik az eredeti művet, ráadásul menet közben azzal is meg kell békülniük, hogy itt a megrövidített történetnek is csak egy része lesz elmesélve. Szellemes szövegek hangzanak el, kortársi lazaság uralja a jeleneteket. Csipkelődő és szórakoztató, amit látunk. Közben reménykedünk, hogy majd kijutunk az „erdő"-ből, valahová. Hub művét - annak egy általunk sajnos nem pontosan ismerhető formáját - 2009-ben az évad legjobb gyermek- és ifjúsági darabjának járó díjjal tüntették ki Németországban.
Lessing hajdani drámája olyan nagy türelmű, reményektől megfosztó meglepetésekre is kész közönséget kívánna, hogy mainapság már nem szoktak élni a benne rejlő eredeti történet végigmesélésével. Rontana a boldog végen. (A játék, vagyis inkább a klasszikus dráma esetleges későbbi élvezete miatt nem lőhetjük le a keresztes lovag és a zsidó kereskedő által nevelt mohamedán származású leány szerelmének fordulatait.) De amit nálunk Ulrich Hub darabjából látni engednek az alkotók, az is fölöttébb töredékesnek tűnő valami.
Sebaj, mikor a színészek befejezik a munkát, s állva hagyják, lebegőbe szögezik a cselekmény még fölfogható pillanatát, bejelentik, hogy itten mostan drámapedagógiailag megtervezett esemény következik, kéretik a jelentkezett csoportok tagjait a játéktérre. A szünet után hosszú percek telnek el, míg fölfogja az ember, hogy ez itt csak egy laza közönségtalálkozó, lezser, jobbára semmitmondó szövegelésekkel, s nemhogy a drámapedagógia, de az egyszerű józan ész sem tudja igazolni, ami a feldolgozó foglalkozásnak mondott időszakasz során történik. Részproblémákkal nem untatok senkit, mert azt gondolom, hogy az általam látott alkalommal egyszerű játékvezetői beugrás, helyettesítés történt, ezért eshetett meg ez a drámapedagógiához semmi módon nem köthető, kínos összevissza-foglalkozás. Minden bizonnyal rosszkor mentem.
Mindenesetre, akiket izgat a három vallás képviselőinek, s esetleg egy negyedik útnak a megismerése, jobb, ha a színházi előadás előtt mélyrehatóan foglalkoznak az eredeti dráma meséjével, s úgy mennek el megnézni a mutatós, egy órás, színházilag egyébként teljesen rendben lévő, formagazdag produkciót. A VI. Kaposvári Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén 2012 -ben a legjobb színészi alakítás díját a Nemzeti Színház Náthán gyermekei című előadásában nyújtott alakításáért Kulka János kapta
Az előadással való találkozástól időben távolodva, s megfogalmazni próbálva a látottakat, egyre könnyebb igazat adni a rendezői elképzelés részleteinek. Érteni és indokolni lehet majd minden megoldást. Mi lehet akkor az oka annak, hogy a néző azt érzi, az előadás működés közben időről időre szétzilálódik és kiüresedik? Alföldi Róbert, mint rendező Vörös Róbert dramaturg segítségével jelentős műtét hajtott végre a Nádasdy Ádám által fordított dráma anyagán. A jelenetátvetések és húzások révén kialakult szövegből így is majd három óra hosszat tartó, heves és keserű játék született. Soha még ilyen reménytelen röhögéssel nem zárult mifelénk a töprengő királyfi története. A képzeletbeli rendezői tervezőasztalon megszámlálhatatlan, s a darabtól egyáltalán nem független, önmagában minden esetben érvényes ötlet sorakozhatott. Fontos lehetett, hogy a mű fiatalokhoz szóljon. A Nádasdy fordítás mellett Szabó Kimmel Tamás választása a címszerepre önmagában jelképi erővel bír. Egy értelmes, de lehetőségek nélküli ifjú ember tehetetlen agresszivitással forog körbe, rágja és rángatja önnön lelkét, mert gyanakszik. Nem hisz azoknak, akik tettekre buzdítják. Én hozzam helyre, amit elszúrtatok? S ha nem igaz, amit beszéltek? S ha igaz, érdemes-e végigcsinálni veletek? A színpadra ültetett, illő módon feszengő közönség Menczel Róbert játékterében egy fekete fóliával lefedett széksorú, tehát színházként nem üzemelő színház nézőterére lát le. A monstruózus kristálycsillár is fekete szemeteszsákba csomagolva lóg alá. Ott, a fölső széksoroknál, állványzatok és letakart széksorok között jelennek meg azok, akik számítanak. A szertartás, mely erősítőkön érkező, dörgő tapssal kezdődik, merőben politikai természetű. Nagy Fruzsina jelmezeiben öltönyös, nyakkendős belső emberek tapsolnak az első beszédét tartó Claudius-nak. A király (Makranczi Zalán) elegáns termetén fekete öltöny, bivalyvér színű nyakkendővel. Friss asszonyán, a királynén (Söptei Andrea) a first ladyk merevre fésült szőke, félhosszú frizurája. Az új uralkodó emelkedetten beszél, de a megtervezett mondatok közben bizalmaskodó grimaszokat vág, mint egy viselkedni nem tudó focista. Időnként istentelen krampácsolás zaja hallik. Építenek? Bezárnak? Átalakítanak? Az ünnepség tart, Hamlet pedig lapul valahol. Vaksötét lesz. A nézőkkel teli színpad fekete kúttá, szellemjárta helsingőri várrá alakul, s föl, a zsinórpadlásig járja át a rettenet. Ebbe az egy – valóban működő – hátborzongató megoldásba is elég lehetett beleszeretni, hogy helyet cseréljen néző- és színpadtér. De az ifjak csapata (Fehér Tibor, Farkas Dénes, Előd Álmos) s velük majd Horatio (Mátyássy Bence) inkább hasonlít randalírozó kamaszokra, mint megszeppent őrökre. Ez a kezdeti futkosás a sötétben erős és több értelmű motívumává lesz később az előadásnak. Kicsit zavaró és mindenképp lefokozó, hogy a holt király szelleme az utcai balhézók mára jelképpé vált, fejre húzott, csuklyás fölsőjében van. Ennél meghökkentőbb és rejtélyesebb lesz, amikor a kiismerhetetlen visszajáróként megjelent László Zsolt később mint Színészkirály lép elénk. Lehet mélázni, hogy ez most jelent valamit, vagy esetleg figyelmen kívül hagyható. Kinek a nevében szólít tettre ez az alak? A megalázott művészet kötött rongyokba bújt, felséges királyi párjaként megjelenő László Zsolt és Nagy Mari jelenetszigete később az előadás legemlékezetesebb percei közé tartozik. Ők aligha vállalnának ilyen ijesztgető „különmunkát”. De akkor miről van szó? Kell, hogy jelentése legyen a szereposztásnak, de a továbbgondolás nem vezet elég erős eredményre. Az előadás halhatatlanja az ezüst szürkébe bújt, kopasz kancellár, mindannyiunk irritáló ismerőse, a mindenre megoldást tudó Polonius (Rába Roland). A figura halhatatlansága ez esetben tényleges, a végén a mikrofonba ordítozó, szögletes Fortinbras (László Attila) mögött is megjelenik, tüstént, tettre és szolgálatra készen, agyonverhetetlenül. Remek alakítás. Fiával, Laertes-szel (Szatory Dávid) való híres oktató jelenetét fésűsen egymásba tolták egy rákövetkezővel. Igen jó része ez az előadásnak. Rosencrantz (Marton Róbert) és Guildenstern (Hevér Gábor) lila és rózsaszín ingben pompázik. Jelentéktelenségük fokozhatatlan. Hamlet nem figyel rájuk. De Ophéliára sem. Radnay Csilla pedig elegáns piros ruhácskában tétovázik, csak hát nem érti, nem érti, mi történik körülötte. A második rész Claudius imájával kezdődik, S bármily messze még a vég, a hangnem máris a végjátszmára utal, Hamlet váratlan hadvezéri hörgését halljuk. Mintha most kezdődne igazán a megbomlás. S nem megjátszottan, hanem igazán. De szétesés ez inkább. Claudius szinte nyílt színen, a széksorok közé lebukva hágja meg Opheliát, szórakozottan és mellékesen. Ez idő alatt öli meg anyja szobájában Hamlet a leskelődő Poloniust a legfölső széksorok fölött kis színpaddá alakított világosító fülke függönye mögé taszajtva. A királyné és Hamlet egy pillanatra mintha képes lenne megérteni és megérinteni egymást. Párbeszédük egy része egy éjszakai konyha meghittségében is megélne. A királyné mintha fölfogna valamit. Az ő leépülése itt kezdődik. De ekkorra már az előadás is kezd részekre hullani. Ophelia kezében kis plüssmacival fejezi be szerencsétlen életét. Őrülése nem látványos, megtiprottsága mégis szívszorító. Ha Radnay Csilla nem énekelne ilyen jól, talán Ophélia sem énekelné a szerelemre hívó szép magyar népdalt. De énekli. Nem lyukad ki a pillanat, helyén van a dallam. Itthon vagyunk. Itthon is lehetnénk. Alföldinek mindig mindenről eszébe jut valami. Izgalmas érezni, amint egy-egy helyzetet érvényes gondolattársítások buborékjába illeszt, talál egy másikat, azt is körbeasszociálja, megnöveli, s mellé ragasztja. De ebben az előadásban ezek a buborékok legföljebb ha fürtökbe rendeződnek, átjárás, ami a dráma egységes keringését lehetővé tenné, nemigen épül ki köztük, s elvétve sem fordul elő, hogy egyik jelenet „rálépjen” az előző magaslatára. Széttört már minden. Ez az alapgondolat. A tengert jelző, helyszínen gyártott köd és füst után, a sírásó-jelenetben Hollósi Frigyes és Znamenák István a mélyből, vagyis a széksorok aljáról kotor elő pár lábszárcsontot, bordát, s velük közelmúltunk rettentő relikviáit: egy rabruhát, sárga csillaggal, egy vörös csillagot, sarlót, a bűnök jelképes dokumentumait, s persze Yorick koponyáját. A magángyilkolás eddig jobbára birkózás volt, a központi rendcsinálás fegyverdörgéssel, a nagy párbaj parodisztikus vívások formájában zajlik, A feldühödött Laertes államilag támogatott gépfegyver iszonyú ropogását használja. Gertrud merev részeg, mire a halálos italt is ajkához emeli. Így vagy úgy, szép rendben mindenki meghal, akinek meg kell halnia. A színpadra ültetett közönségnek igen erősen kell figyelnie a nézőtérre vitt játékra. De sok esetben hiába fülel. A tér sok pontja olyan erősen „cseng”, hogy kioltódnak a hangok. Ez sok energiát lop el az esemény követőitől. Pedig figyelni kell a „to be or not to be” szöveget graffitiként a plasztikfüggönyre fújó, majd később egy pillanatra klasszikus, fekete harisnyás Hamlet-szerelésben megjelenő fiúra, nevetni kell a királyi szervezkedés modernizálásán, Rosencrantz és Guiuldenstern halálhíre például sms-ben érkezik, s jó fizikai állóképesség szükséges a szívbajt előidéző, többszöri puskaropogás elviseléséhez. Tele van problémával, s tele van ötlettel az előadás. A haldokló Hamlet hitetlenkedő, keserű röhögése így is az évad legfájdalmasabb színházi pillanata. Az elveszett nemzedék, az elveszett lehetőség siratása ez. Lehet, hogy ingyen döglünk meg? Aztán megtántorít mindenkit a Fortinbras által vezényelt, fenyegető fegyverdörgés. Mert akkor van vége. Akkor aztán mindennek vége.
ÁLL A BÁL - ajánlható Kortárs és - kortársnak számító - múlt századi magyarok szövegeit mondja öt színésznő a Kamra kis dísztelen terében. A látvány egy Thonet-szék, meg az árnyéka, és kék vagy vörös háttér előtt öt szürke-fekete ruhás szép nő. Olykor pettyezi a képet a fiatalabbakon megjelenő piros klipsz, vörös körömcipő. Az asszonyok, Bodnár Erika és a produkció rendezőjeként is munkálkodó Fullajtár Andrea, három lány - Pálmai Anna, Pálos Hanna és Borbély Alexandra - társaságában Márait, Nemes Nagy Ágnest, Petrit és Závadát idéznek, de megszólal Varró Dániel, Balla Zsófia, mély humorral Mosonyi Alíz és nagy erővel Tóth Krisztina. Egyszerre hasonlít ez az esemény egy jó minőségű oktatási intézmény elit kollégiumának rögtönzött záró estjéhez, hisz mindenki azt mond, amit akar, s ami neki fontos, s úgy, ahogyan azt jónak látja, s egyszerre érzi a néző, hogy ez itt valami eddig nem létező minőség, ez itt a Katona „szalon"ja, hölgyválasz idején, s milyen jó, hogy őt ide beengedték.
Nagyon-nagyon drága szakmai jeggyel tudtam megnézni az előadást, de nem ez vette el a kedvem. Egy ideig reménykedtem. Hiszen jó dolog jó színészeket, szép, ifjú, egészséges embereket, pontos munkavégzés közben megleshetni. A Vígszínházban lelkiismeretes csapatmunka folyik. Fura módon a lelkiismeretesség és a szakmai készültség egymagában mégsem szül okvetlen jó előadást. A sokak által ismert regényből készült, mindenki által ismert film egy nagyon amerikai táncverseny nagyon amerikai szereplőit mutatja be, vitatható, ámbár világhírű megoldásokkal. Ez a vígszínházi esemény keveri a nálunk szokatlan táncversenyt az itthon elhatalmasodó megasztáros eseményekkel, a gagyi haknik világával, a napi újsághírek adataival, s közben szórakoztatni akar. Így aztán esztrádműsor lesz a balladából, hiteltelen, vállalhatatlan, elfogadhatatlan befejezéssel. A nagyon szép jövő előtt álló főszereplőnő, Bata Éva alkatilag annyira más, mint amit a szerep megkívánna, hogy kezdettől fogva az az érzésünk, bármi fegyver kerül elő, legyen az akár egy halált hozó revolver, azt ő fogja ráfogni valakire. Nem vesztes típus. Visszaemlékezve a sok-sok szereplőre, lenne egy telitalálat a saját lelövéséért könyörgő lányra, s ez a pillanatnyilag a terhes kismamát játszó, félelmetes Majsai-Nyilas Tünde. De ez a szereposztási változat sem tenné elfogathatóvá az egész előadást magát. Sok munka, sok töredelem, sok jó szándék van ebben - nagyon vegyes, nagyon felületes végeredménnyel.
Friedrich Schiller: DON CARLOS - megnézendő ritkaság Még csak az előbemutatót láttam, de el tudom mondani, kik menjenek ősszel megnézni a produkciót. Amint csak tehetik, készüljenek a tollforgatók, hogy újra megtapasztalják a dramaturgiai „gyorsulás"-nak azt a schilleri változatát, ami csak ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint amikor fölszálló repülő széktámlájába préselődik az ember. Ezt a hatást már a Don Carlos közepes előadásai is kiváltják, de ez a mostani, villámló esemény mindezt fölerősíti. Menjenek rendezők és tervezők, hogy Gombár Judit központi szökőkút formájú, sokszögű padjából szobaszínházi körülmények közt lássák föl-föltörni a dráma fölbuzgó jeleneteit. Menjenek a színészi munkának örülni tudók. Látható lesz a szülés után csúcsformában visszatérő Varga Gabriella, mint Eboli. Fülöp királyként megjelenik Kuna Károly, akiről időről időre elfeledkeznek, hogy most megint beigazolódjék, ilyen sötét és égető jelenléte csak keveseknek van, utoljára tán Fülöp Viktor körül forrott így a levegő. (Talán van még, aki emlékszik a nagyszerű táncos utolsó, Radnóti Színház beli pillanataira a Szarvaskirály-ban.) S menjenek az önző és reménykedő nézők, akik Keszég László márványból faragott Alba hercegét látva elképedhetnek és megnyugodhatnak: van még magyar férfiszínész, akiben a gondolat és érzet gyúanyagként van jelen, s aki olyan típusú erő képviseletére képes, amitől elszoktunk már színházainkban. S látható lesz Erzsébetként Tankó Gabriella, Lendváczky Zoltán mint Don Carlos, Blasek Gyöngyi több szerepben, s Orosz Ákos mint magnetikus erejű, nem is evilági Posa márki.
Kénytelen vagyok elismerni, hogy a reklámszöveg, mely az őszi Don Carlos és Egmont előadásokat hirdeti, okkal használja az adott stílussal kapcsolatban a „minimalista monumentalizmus" kifejezést. Tektonikus események tapasztalhatók meg itt, egy szobaszínház erőterében. william Shakespeare: VIHAR - megnézendő Súgó és ügyelő, vihart keltő színházi szélgép, munkaruhában mutatkozó díszítő munkások, alig-jelmezbe öltözött, hétköznapian laza színészek egy majdnem üres színpadon azt játsszák, hogy játszanak. Hangulatuk visszafogott, indulataik is inkább csak töprengések. Mintha mind, aki színre lép, ringó gondolatok bűvkörében élne. Az együttgondolkodás szokatlan szertartása bűvöl el az este során leginkább. Ami ugrál és fickándozik a térben, az Nádasdy Ádám szellemes szövege, melybe mintha a próbák poénjai is bele-belecsúsztak volna. Gáspár Ildikó dramaturg segítségével az eredetileg igen terjedelmes mű méretes egyfelvonásossá egyszerűsödött. Bagossy László, a rendező, felhúzott szemöldökkel, mosolygó szkepszissel fordul minden nemű emberen veendő emberi természetű hatalom felé. Árulkodó elem az épp hivatalos, de mint tudjuk, megkérdőjelezhető módon trónra jutott uralkodón, a Gyabronka József által játszott Alonsón billegő papírkorona. Jelmeztervező Ignjatovic Kristina, díszlettervező Bagossy Levente.
Bagossy László Prosperója - Gálffi László által megelevenítve - művelt, lusta, láthatóan önmagával telített, hezitáló értelmiségi. Ki tudja, miből származó hatalma számára csak megszokott háztáji energia. Egyszerűen két lépéssel előbbre lát, mint a többiek, meg persze olykor elmozdít ezt-azt a tárgyak és tömbök világában. De mintha indítékszegénynek tűnne. Trónját bitorló testvérét a megidézett vihar révén nem annyira bosszúból, inkább nevelő szándékkal megleckézteti, a szigeten felnőtt leányát, Mirandát (Törőcsik Franciska) az idelátogató, még korántsem kész férfinak számító Ferdinándhoz (Nagyhegyesi Zoltán) férjhez adja. Szélnek ereszti hisztis-büszke, láthatóan önértékelési viharokkal élő szolgáját, az olykor a fél színpadot eltakaró felleg, majd kendőcske formájában járkáló Arielt (Pogány Judit). Jól szórakozik a köznép ragyogó rongyok közt turkáló két figuráján, a részeges, önző Stephanón (Csuja Imre) és az okoskodó, madártarka Trinculón (Epres Attila) Átlát mindenkin, saját magán is. Tudja, mi menthetetlen. Tudja, hogy szinte minden menthetetlen, legfőként tán vad szolgája, Caliban (Király Dániel). Elhasználván kellékeit és segítőit, a földibb természetű hatalomnak ellent csak nem állhatván, visszaindul hajdani trónjára. Lehet, hogy ettől a fölismeréstől is oly melankolikus. És mivel két fajta hatalma nyilván kioltaná egymást, a transzcendens szertartásokhoz használt hatalmi attributumát, azt a bizonyos, eltörendő pálcát kiváltó mulatságos varázskellékét, egy - az előadás első pillanatától kezdődően mindenkinek bajt okozó, mert mindenki alól kibillenő - háromlábú szék negyedik, hiányzó lábát kis gondolkodás után helyére illeszti. Visszaadja a világnak, amit kölcsönvett tőle.
Az előadás csak bizonyos pillanatokban engedi láthatóvá válni a hajótörést szenvedő társaság legesendőbb figuráját, a Darvas Ferenc által játszott Gonzalo, az öreg tanácsos alakját. Ebben a játékban ez a hátsó gondolatok nélküli, fehér inges, fekete nadrágos, időtlen figura a mese, a történések kristálytengelye. Ha módjában áll, zenél egy kicsit. Segédkezik egy parányi, barokkos operabetét alkalmával is. Amihez hozzá ér, az muzsikálni kezd. A remény ő, hogy ebben a bűvészkedésektől és csalafintaságoktól terhelt cseles világban létezik valami védtelen, de mégis, egy karcolást el nem szenvedő minőség, s ez maga az emberi jóság.
S miért ne létezne? Ott áll, viharban, fényben, fehérben, feketében. És játszik. VIRÁGOS MAGYARORSZÁG - ajánlható 2012. május 2. Kamra - Katona József Színház nagyoperett 3 felvonásban Írta: Kovács Dániel és Vinnai András Zene: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás Dalszöveg: Máthé Zsolt Rendezte: Kovács Dániel Az ötvenes évek szovjet operettjeinek stílusát három dramaturg (Radnai Annamária, Szabó-Székely Ármin és Boronkay Soma) is segített eltalálni, s törekvésük olykor megrázóan sikerült is. Egészen megrendítő, hogy az álság és a szétesettség, a morális gravitáció megszokott hiányával zajló élet - azaz napjaink Magyarországa - miként jelenik meg a Kamrában kialakított kis kukucskáló színpadon. Nem mondom, hogy az első rész végén nem forgattam magamban megszökési terveket. Mert mint mindig, most is kiváló a színészgárda, de sem a zene, sem a szöveg, sem a figurák nem tudtak eléggé maradásra csábítani. A második részre kötelességből, a harmadikra már kíváncsiságból maradtam. Szerettem volna látni, hogy a fiatal, s pártkapcsolatai révén mindenható minisztériumi káder (Ötvös András), napjaink megoldó-embere, aki nagy naivan maga is elhiszi magát, miként járja be születésének színhelyét egyszer majd szóvivővé avanzsáló, most még buzgón finnyáskodó titkárával (Tasnádi Bence). Meg akartam tudni, miképp találkozik itt hagyott, gyerekkori szerelmével, hogyan veszi észre és miképp kezeli a helyi vállalkozó (Elek Ferenc) stiklijeit, s hogyan ragad vissza abba a szuttyogós anyagba, amiből elindult annak idején, törvényeket csinálni.
Az Anamnesis - az alkotók szándéka és közreadott ismertető szerint - „a magyarországi egészségügy helyzetét dolgozza fel nézők által beküldött történetek és különböző szakterületeken dolgozó orvosok előadásai alapján." Maga a produkciót előállító folyamat rendkívül rokonszenves, odaadó érdeklődéssel bonyolított tanulmányi kirándulást is magában foglalt. Mint megtudjuk „a produkció szereplői terepgyakorlaton vettek részt: Szirtes Ági, Hajduk Károly, Kovács Lehel, Tóth Simon Ferenc az Országos Mentőszolgálat eset- és rohamkocsiján, Háy Anna az I. számú Belgyógyászati Klinika nappali és éjszakai ügyeletén, Fábián Gábor az Oltalom Alapítvány hajléktalan kórházában, Mészáros Béla a Honvéd Kórház Baleseti Ügyeletén, Pálos Hanna a Magyar Hospice Alapítvány önkéntesei mellett, Lajos András egy teljes körű menedzserszűrés vizsgálatain, Czukor Balázs a Vakok Intézetében, Jankovics Péter az autizmus problémáival foglalkozó Korai Fejlesztő Központban töltött néhány napot az előadás jeleneteibe, karaktereibe beépíthető személyes benyomásokat és tapasztalatokat gyűjtve. A két társulatból szinte mindenki részt vett boncoláson a 2. számú Patológiai Intézetben." Szóval, az indulás remek lehetett. A végeredményben is vannak jó pillanatok, és vannak olyan rész-örömök, amiket más egész életében is nehezen tudna összehozni. Jana Dobreva: HOMOKPUZZLE - ajánlható Jana Dobrevának ezt a darabját már évekkel ezelőtt is láthatta a magyar közönség, bolgárul is, egy vendégjáték alkalmával, és magyar nyelvű előadásban is. A fordítást Hadzsikosztova Gabriella és C. Nagy István készítette, akik sok jót tettek már a magyar-bolgár kulturális kapcsolatok érdekében. A helyszín - talán - egy pszichiátriai rendelő várója, ahol négy nő találkozik, árad és habzik, vagy éppen magába zárkózva sziszeg, tüsszög és reménykedik, hogy elmúlik, de nagyon elmúlik, ami éppen most van. De persze nem múlik. A beszédkényszeres, nagytermészetű Anya (Bánsági Ildikó) szenved, mert bohém élettársa otthagyta őt, és még nem tudja, milyen isteni lesz, amikor már nélküle is tud élni. Zárkózott, cigarettázó és puzzle darabkákat rakosgató muzsikus lánya (Simkó Katalin) csellel hozta be őt, mert sejti, hogy önző, de sajnos zavarodott anyukája öngyilkosságra készül. A helyszínen ücsörögve találják a drága holmikba bújt, karcsú menedzserasszonyt (Moldvai Kiss Andrea) , aki szinglisége minden görcsével arra kényszeríti magát, hogy véletlenül se menjen el őt megnyomorító anyja most zajló temetésére, tehát orvoshoz jött inkább, s most vár. Se orvos, se pszichológus nem jön azonban, csak egy papagájtarka cuccokba préselt, örökké telefonáló, s emellett borosflaskát szorongató filozófia szakos kis bölcsészboszorka (Jankovics Anna) teszi elviselhetetlenné a levegőt. A csoportos terápiás folyamat hol így, hol úgy, de valahogy megindul, s a végén mintha oldódnának a feszültségek.
Jóízű, kedves, emberséggel teli előadást láthatnak a kecskemétiek. Azon az áprilisi estén, melyen szerencsém volt találkozni a produkcióval, nyomát sem éreztem annak a vontatottságnak és darabosságnak, amit a bemutatóról szóló recenziók majd mindegyike fölemlít. Szerencsém volt. De szerencséje lesz a következő hónapok nézőinek is, mert az előadás - immáron - biztonsággal áll a lábán... A cikk a Criticai Lapokban lesz olvasható, Az átkozott véletlen címmel. Kodolányi János: FÖLDINDULÁS - saját felelősségre ajánlható A szándék nem helyettesíti az eszközt. Pedig a szándék, vagyis amiről beszélni kívánna az este, az nemes és tisztességes... Így kezdődik az előadásról szóló írás a szinhaz.hu oldalán. John Murrel: AZ ISTENI SARAH - csak bulvárkedvelőknek ajánlható 2012. március 24. Orlai Produkció a Belvárosi Színházban Murrel, a texasi születésű, majd később kanadaivá lett termékeny szerző és műfordító pályája elején, 1977-ben írta ezt a művét, mely azóta bejárta a világ színpadait. A színművek mellett film- és operaszövegkönyveket is magáénak tudó művelt író életművét nézve látható, hogy élvezettel tanulmányozta az elmúlt idők kulturális celebjeit, a színházi és az irodalmi élet híres és hírhedt alakjait. Ezt a Sarah Bernhardt francia színésznőről szóló kétszemélyes játékát - melyet mint ismeretes, minálunk Psota Irén és Sinkovits Imre vitt sikerre annak idején - később átdolgozta, s ezt az új változatot fordította le most Zöldi Gergely. A Belvárosi Színház legfőképp síkban használható mozi-színpadára hőségtől pihegő, naptól sújtott teraszt tervezett Csík György, s nagyon is komolyan véve a feladatát, a könnyű, ám de igen bonyolult és porlékony irodalmi szövetből próbált drámát építeni a rendező, Hargitai Iván. Két kiváló színész volt társa ebben, az emlékiratait diktáló, idős, beteg Sarah-t játszó Vári Éva, és az ő tesze-tosza, korosodó titkárát, Pitou-t alakító Gálfi László. Az emlékezésre épülő mű szerepjátékok sokaságát írja elő, amiket látható kedvvel teljesítenek odafönt. Különösen Gálfi László van elemében, az ő Pitou figurája az évad egyik fénypontocskája. A korunkban talán leginkább Amy Winehouse szabadságához mérhető stílusban élő, de nála sokkal tudatosabb és számítóbb, tektonikus energiákkal rendelkező szent szörnyeteg, vagyis „az isteni Sarah"életre keltése Vári Éva dolga. A darabban többször történik utalás Sarah-nak a Naphoz, a központi égitesthez fűződő intenzív viszonyára, a tűz, a láz, az égés és az égetés ön- és közveszélyes folytonosságára . Vári Éva hazulról hozott finomsága, kissé fedett hangja, visszafogottsága révén nem az öregkorában is naptól vezérelt, gátlástalan nőstényoroszlánt mutatja. Alakításában, hogy képben maradjunk, inkább a Hold-jelleg dominál. Mindez, vagy ennek egy része a premier légkörének is betudható. Összegezve: darab nemigen van, színész azonban kettő is. Elszánt bulvárkedvelők induljanak hát útnak.
Fabók Mancsi Bábszínháza és az ESZME közös produkciója. Fabók Mariann a FABÓK MANCSI BÁBSZÍNHÁZÁ-nak írója, rendezője, előadója és játékmestere, no meg természetesen tulajdonosa, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadik bábszínész osztályában végzett, nem is olyan régen. Az egyetemen megtanították nekik a szakma alapjait, sőt, esetükben nagy figyelmet szenteltek a bábjátékos one-man-show, az egyszemélyes mutatványosság titkainak.
A vásári bábjáték az erős emberek „sportja". Hang kell ide, és testi-lelki jelenlét, fizikai állóképesség és átlagon felüli érzékenységgel vegyített improvizációs készség a közönséggel való kapcsolatteremtéshez. Fabók Mariannak minden rendelkezésére áll. A székely menyecskéről szóló negyven perces játéka egy szépen faragott, s praktikus részekre szedhető, bábszínházilag mindentudó székely kapu előtt és mögött bonyolódik, fonott kosarakból varázsolt, kedvesen csúf figurákkal. A kaput Mátravölgyi Ákos, a bábokat Lellei Pál készítette, az időnként fölhangzó zene Ács Gyula munkája. Egészen elképesztő, ahogy Fabók Mariann minden technikai segítség nélkül, teljesen egymaga dolgozik. Szerencsés választás az áldatlan természetű menyecske meg az ördög kalandját bemutató játék. Ez a „tötte rossz asszony" (ha szabad ilyet mondani a Csongrádban ismeretes „tötte rossz ember" példájára) lett valaha a főszereplője Arany János verses meséjének, a Jóka ördögének is. Az ellenkezés, a balhé, a trucc, a buta dac az életeleme, szóval, ahogy mondják, „az ördög mindig egyenest áll benne". Van tehát mit játszani, neki is, és partnereinek, a málé férjnek, az ördögnek, a patást megleckéztető katonának is. Fabók Mariann két félbevágott ping-ponglabda segítségével csinál magából gülüszemű szörnyeteget, hogy a következő pillanatban hihetetlen szögből bújjon elő a keze, s keltsen életre egy új, esetleg borízű férfihangon szóló figurát. Minden perce élvezetes. A magukat földhöz csapkodó, ördögtől megszállt királykisasszonyok nagyjelenetei ugyanolyan szórakoztatóak, mint amikor a közönséggel együtt tervezik meg a jobbnál jobb ételekkel megrakott, képzeletbeli, pokolbéli asztalt.
A vallásos kiadványokból sokféle formában ismert vándormese a letehetetlen, hosszú kanalakkal küzdő pokolbéliekről és a hosszú kanalakkal egymást etető mennyországba- jutottakról nem tud egészen szervülni az alapanyagba. De épp a vásári játékforma az, ami megengedi ezt a kis döccenőt. Mindazonáltal elképzelhető, hogy a jövőben érdemes lesz egy-egy néprajzban járatos barátot vagy irodalmi konzultánst is beavatni a munkába, a kívánatos dramaturgiai egység végett.
Fabók Mariann előtt hosszú és gazdag pálya áll, remélhetően rengeteg bábos akcióval. Tiszta, friss kenyérillatú személyisége, okosan tervezett, pontos játéka és istenáldotta vivőereje nagy kincs jelen színházi világunkban. Csak remélni lehet, hogy az új vezetésű miskolci színház is él majd az ő erejével. Fabók Mancsi bábszínháza óvodásoknak, kamaszoknak, felnőtteknek és nyugdíjasoknak egyaránt örömet okoz. Tessék nézni, tessék hívni!
Hans Sachs : BOLONDTALANÍTÁS - megnézendő Öt farsangi komédia Mann Lajos fordításában A Dunakeszi Uray Színpad játékosai több évtized óta dolgoznak együtt. Színészek, tanárok, értelmiségiek és diákok munkaközössége tartja életben az együttest. Elnyert fesztiváldíjaik szekrényeket és falakat töltenek már meg. Mintha nem is Magyarországon lennénk, hanem, teszem azt, Angliában, ahol a Little Theatre Guild, vagyis a Kis Színházak Céhe hasonló összetételű csoportokból áll. Tagjaik nappal dolgoznak, este játszanak. A mérnök, a tanár, a kalauz este akár Hamlet is lehet. Nevüket a csapat alapító rendezőjéről, Uray Györgyről, a nemzedékeket szárnyra bocsátó rendező-tanárról, a sokfelé ismert koreográfus-rendező, Uray Péter édesapjáról kapták.
A farsang utolsó estéinek egyikén Hans Sachs öt remek komédiáját mutatták be a zsúfolásig telt Zöld Macska Üllői úti pincéjében. A következő darabok kerültek színre: Bolondtalanítás, Kel a borjú, Az ellopott kakas, Ördögöt idéz a diák, Csikóval vemhes paraszt. Ezek a több száz éve született, egyenként 15-20 perces komédiácskák már csak azért is megnézendők minden gyakorló színjátszó számára, mert kiváló iskolai gyakorlóanyagok lehetnek, kezdőknek is, haladóknak is, kellékekkel és kellékek nélkül dolgozóknak is. A mostani előadásban különösen tanulságos a karikaturisztikusan formált, nyers vászonruhák testprotézisekkel történő, merész és szellemes használata.
Urayék az „erősen haladó" csoportok közé tartoznak. Nagy Miklós, Bezdán József, Nagy Domonkos, Nagy Endre, Eszenyi Imre, Rottenhoffer Attila, Babják Annamária, Ádám Barbara, Hudacsek Éva, Bodnár Zsuzsa, Varga - Szemes László szinte minden korosztályt, s minden gyakorlottsági szintet képviselnek. Az általam látott estén egy bravúros beugrásnak is szemtanúja lehettem, Uray Zsuzsa, a kiváló ritmusú, térben is könnyed biztonsággal szervezett játék rendezője, megbetegedett szereplője helyett volt kénytelen beállni a csapatba, mint Az ellopott kakas egyik fölháborodott asszonysága. Jóízű, jókedvű, szerencsés csillagzat alatt született produkció a dunakesziek Hans Sachs koszorúja, aki csak teheti, föltétlenül nézze meg. Művészeti iskolásoknak különösen ajánljuk figyelmébe!
BABSZEM JANKÓ - ajánlható A zala megyei Hottó Fő utcájából gyakorta indulnak vendégjátékra a Ziránó Színház művészei. Februárban a Marczibányi téren a Veres András által írt és rendezett Babszem Jankó című kesztyűs vásári bábjátékot mutatták be. Benedek Elek meséjének ez a gyöngysor-dramaturgiára épülő változata nem gond nélkül való: egyrészt nehezebben felépülővé teszi a mesét, másrészt, a kisebbek kedvéért, könnyebben követhetővé válnak az események. Valamit - valamiért. A vásári bábjátékok világához és nyelvezetéhez viszonyítva meglehetősen eklektikusnak tűnik mind a szövegezés, mind a figurateremtés. Innen is, onnan is jön egy ötlet, de ami szervülni tud, az emlékezetes marad, s a végén egységessé válik az élmény. Bródy Sándor: A TANÍTÓNŐ - ajánlható Pintér Béla: KAISERS TV, UNGARN - megnézendő Az utóbbi évek korszerűen fájdalmas, jó minőségű kabaréja ez a Pintér Béla opusz, a médiacirkusz történelmi távlatokba visszarévedő karikatúrája Kossuth-tal (Thuróczy Szabolcs), Petőfivel (Pintér Béla), s egy képzelt, kitalált férfiúval, Baráznay Ignácz-cal (Mucsi Zoltán) a történések középpontjában. A mindenkori sajtó bájosan anakronizált, „Té-Fau" változatában látjuk lebegni hőseinket apástul, anyástul, feleségestül, titkolt szeretőstül, önmegvalósításra vágyó, szerencsétlen magyar mivoltukban. De miről is van szó? Az ismertető szöveg szerint ez a Baráznay Ignácz „történetünk mártírja", kit a nemzet csak a „Sukorói Oroszlán"-ként emleget. Tisztázatlan halála után negyven évvel leánya, Amália (Enyedi Éva, ki a produkció dramaturgja is egyben) egy különös, Pintér Béláéknál megszokottan ríkató-röhögtető, varázslatosan félművelt hókuszpók szertartás segítségével visszakerül 1848-ba, s az akkor és ott működő császári televíziónál áll munkába. Így találkozik sosem látott, ám eszményített apjával, de úgy igazából, s meglátja őt esendő valójában. Gorkij: KISPOLGÁROK - megnézendő Nézi-nézi az ember a Katona nagyszerű színészeit, hallgatja Gorkij száz éves szövegét, készen arra, hogy a múltba nézve részvéttel méltányolja elődeinek együttélési kudarcait és barbár tehetetlenségét. Aztán egyszerre megszűnik az idő, ránk omlik a tér, s magunkat kezdjük sajnálni valami örökké tartó, gyógyulásra képtelen jelen idő otthonos borzalmai miatt. Ezek ott fent, megint mi vagyunk. CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ 1916 - - ajánlható A székesfehérvári előadásról, mely dramaturgiailag és rendezőileg sokban egyezik a híres, 1993-as kaposvári produkcióval, részletes recenzió olvasható a Criticai Lapok márciusi számában. Bátran vihetünk rá középiskolásokat is, akik remélhetőleg méltányolni fogják az erősítők nélkül is megélő játékot, s közben egyszerre ismerkedhetnek meg az operett klasszikus formai elemeivel és az újra gondolt zenés színház karcos gondolatokat tartalmazó, életképes változatával. Tanulságos, értékes bemutató született, melynek nem elhanyagolható vonzereje a végzős kaposvári színészosztály egyik legtehetségesebb tagja, a vöröses szőke Lábodi Ádám figyelemre méltó alakítása, Edvin herceg szerepében. 2012. január 13. - Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház - megnézendő Mivel azt hallani, hogy az előadásból csak mindösszesen 10-et, tehát tíz alkalmat engedélyezett Kodály Zoltánné, alighanem mindenekelőtt az a dolgom, hogy sürgessem a fontos gyerekszínházi eseményre vágyókat, menjenek mielőbb, s nézzék meg ezt a produkciót. Kodály a saját művéhez annak idején Harsányi Zsolt és Paulinyi Béla szövegeit használta fel. Szerencsére, ehhez a mostani változathoz Fábri Péter készített egy egyszerűsített, szellemes, minden szempontból helyén való változatot. Így vált lehetővé, hogy Török Ágnes és Szívós Károly gazdag technikájú, bájos bábos produkciója köré egy rendkívül szerethető, s mindeközben a magas rendű daljátékot, az operai élő hangokat megismertető előadás szülessen a Kolibri Színházban. Háry János dalait Szegedi Csaba, Örzséét Megyesi Schwartz Lúcia énekli, Marci bácsit Gábor Géza szólaltatja meg, a gyereksereg látható örömére. A látványért felelős és a bábokat tervező Orosz Klaudia életművének, egész életútjának pedig egyik legjelentősebb állomása ez. Számtalan vizuális ötlet, könnyed változások, finoman stílusban tartott népi motívumok keverednek a rendezést is megihlető, akcióra serkentő ötletekkel. A legemlékezetesebbek egyike a francia sereg tekebábokként való felállítása és legyőzetése.
Novák János, mint rendező, ezúttal a nézők egyébként sok esetben nagy veszélyeket rejtő „bevonását" is teljes biztonsággal oldja meg. Rengeteg ötlet, odahajló szeretet, jól tervezett, professzionális színházi munka - s hangsúlyozom, nagyon sok munka! - révén olyan előadás jött lére, aminek az eltiltása csak félreértésből származhat.
Ha értő szem látja és értő fül hallja ezt az előadást, elképzelhetetlen, hogy felnőtt színházi gőgből vagy jogügyi szorongás miatt ne engedje közönség elé ezt a változatot. (Ismerve Harsányi Zsolt munkásságának egy részét, elsőre az jut eszembe, mit szólt volna Goldoni özvegye mondjuk a Harsányi által átdolgozott, a korabeli igényeknek megfelelő, rendkívül dinamikus A két úr szolgája című játék erősen színészbarát változatához. Harsányi lenne az első, aki megakadályozná, hogy a felnőtti szövegkönyv gyerekközönség előtt bénítson le egy előadást.)
Aki pedig ismeri a gyerekközönség reakcióinak természetét, annak tudnia kell, hogy a Kolibri-féle Háry előadás „királyi út" a nagyszínházhoz, mint ahogy királyi útnak nevezi a klasszikus pszichológia a játékot a világ megismeréséhez, utalva a római katonai táboroknak a fővezéri sátorhoz vezető legszélesebb és legegyenesebb útjára.
Azt meg szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki látatlanban hozzon ilyen döntést. De ha így történt volna, még orvosolni lehet a problémát, sokat örömére. Thomas Bernhard: A SZÍNHÁZCSINÁLÓ - ajánlható Minden színpadon van, amitől Thomas Bernhard híres darabja működni tudna, de mintha még nem indult volna be a játék igazi élete. Hogy ez be fog következni, azt joggal remélhetjük. Az előadás rendezőileg kész, a játékban rend, a váltásokban erő van, a többi talán idő kérdése.
A szerző 1985-ben született darabja Győrffy Miklós nagyszerű fordításának köszönhetően magyarul is jól érzékelhető zuhatagos szóáradat, voltaképp egyetlen nagy monológ Bruscon, a valaha volt „állami színész" nyomorúságos vidéki körútjának egyik állomásáról. Bruscon, jelen esetben Kern András, a kiöregedett óriás ripacs fáradtan és mindentől undorodva megérkezik Utzbach, a 280 fős kis település nedves-penészes kultúrtermébe, a vendéglő bérbe vett tánchelyiségébe.
Lenézően és kioktatóan osztja az észt a tág szemű vendéglősnek (Borbiczki Ferenc), ecsetelve előző előadásaik sikerét, leszólva a helybéli körülményeket, s legfőként gyorsan-gyorsan forró metélttészta-levest kívánva. Megkapja, a vendéglősné (Igó Éva) rettentő otthonkájában és térdig érő alsó ruházatban teljesíti a rendelést. Bruscon ellenőrzi a világítási lehetőségeket, megtapintja az omló falat, problémázik a vészvilágítással, előre fölkészülve a harcra a helybeli tűzoltóparancsnokkal, mert az előadásnak, ugye, teljes és totális sötétségben kell véget érnie, különben oda a művészi hatás. A meglepően sokat tudó, végtelenül egyszerű díszlet, poros termecske, baloldalt átlósan sarokra állított parányi kukucskálószínpaddal, Csanádi Judit munkája. Mind a terem lepusztultságának, mind az utzbachi lakosok ruházatának (jelmeztervező Opra Szabó Zsófia) van egy kis kesernyés magyaros íze ebben az előadásban.
A trupp a család tagjaiból áll, az állandóan köhögő anyából (Kútvölgyi Erzsébet), s a két félresikerült felnőtt gyerekből, a színészet ellen beoltott lányból (Járó Zsuzsa) és az éppen tört kezével bajlódó, elég nyomottnak tűnő fiúból (Karácsonyi Zoltán) áll. Egyetlen ruháskosárban szállított jelmezeik segítségével, ki tudja hányadszor, ma este megint előadják majd Bruscon „óriási jelentőségű" világdrámáját, mely A történelem kereke címet viseli. Írta, rendezte, játssza, dicsőíti - Bruscon.
Az előkészületek megtörténnek, a próbák során Bruscon hisztérikusan és eredménytelenül, őrült erővel kalapálja a semmit. S összegyűl a közönség, telt ház van, annak ellenére, hogy a kedd a véreshurka készítés napja a helységben, s ilyenkor mindenki igen elfoglalt. Mikor már épp kezdenének, iszonyú mennydörgéssel vihar kezdődik, a villámlás tüzet okoz, ég a paplak, kiabálják, s a közönség egyszerre eltűnik a játszani vágyók elől, mindenki megy tüzet oltani.
Most még nehéz Kern Andrást követni. A többi - egyébként külön-külön és együtt is méltánylandó - színpadra lépő csak akkor tud erőteljesebben teljesíteni, ha ő is nyitni fog feléjük. Talán csak pár előadás kell ahhoz, hogy Kern megnyugodjék, s hogy Brusconként figyelni kezdjen a társakra, azzal az önző, tolvajló letapogatással, amely különben minden írónak, színésznek sajátja, még akkor is, ha csak póz van mögötte, s amit itt most meg lehetne, s meg kellene mutatni.
Akik még nem találkoztak az osztrákokat megörökítő, s őket közben szüntelenül ostorozó Thomas Bernhard nevével, azok képzeljék el, milyen lenne, ha egy világhírre szert tett, ám itthon ellentmondásosan fogadott magyar író a végrendeletében megtiltotta volna, hogy műveit Magyarországon kiadják, vagy színpadon előadják. Mert az 1931-ben született Bernhard 1989-es halálakor ezt a végrendeletet hagyta Ausztriára. Bárhol a világon játszhatják és bárhol kinyomtathatják, csak ott nem. Kemény büntetés. Ilyesmivel csak nagy szerelmek végén élhet az ember. Shakespeare: MAKRANCOS KATA - jó szívvel ajánlható 2012. január 8. Vígszínház Erőteljes, derűs színházi este. Az alapvető rendetlenség, mely talán magából az eleve csak felemás keretjátékkal rendelkezői shakespeare-i műből árad, kozmikus méretekben nyilvánul meg már az első pillanatokban. A Vígszínház hatalmas, sötét színpadterét betöltő, első ránézésre mellbevágóan kellemetlen látvány (díszlet: Gothár Péter) a későbbiek során izgalmas mutatványos térré változik. A hullni kész székek elrepülnek vagy lekoppannak, de jön helyettük sok más berendezési tárgy. A tárgyak mellé színészek penderülnek, hogy nem egészen érthető, s megkockáztatom, ugyanolyan fölösleges, bár más szövegű, de kifejezetten színházi jellegű előjátékot játszanak, mint az eredeti műben. A sok ide-oda mászkálás után azonban végre elkezdődik a játék, s megszólal Varró Dániel eddigi legjobb Shakespeare-fordítása, melynek következtében többé nem feledhetjük a szabad szájú „kattant Katát" játszó Börcsök Enikőt sem, hisz ő „Katus, akár a puskatus". Börcsök Enikő egyébként nagyszerűen játssza a világról túl sokat tudó, kicsit megfáradt, s már beletörődni is kész asszonyt. A játék utolsó pillanatait is ő határozza meg, számunkra is helyrebillentve a világ kerekét: a sok szolgálat végén szeretettel és igen határozottan vágja fejbe egy ezüst tálcával az ő frissen szerzett, sokat akaró, nagydarab férjét. De kezdjük az elején:
A háttérből az előtérbe balról vezet egy hídban végződő út, s jobb oldalt, hátul emelkedik egy zárt kis dobozszínpad, melynek széthúzogatott függönye mögül időnként elő-előbukkannak a pillanatnyilag másodrendű történések szereplői, miközben elöl döcögve halad a főcselekmény. Bujdosó Nóra jelmezei, noha nem mindenkin állnak a legelőnyösebben, alighanem rendezői inspirációra készült, rendkívül expresszív, vagy inkább szürreális képződmények a színészi testeken. Festményekről ismerős gyümölcskosár kalapok, hordógatyák, könyvkupacokból vagy hangszertöredékekből ragasztott szobrok illegnek-billegnek a térben. Egy fehér, egy vörös és egy fekete, kreatívan ruganyos kelme többször megjelenik, mint gesztus- illetve játékszervező segéderő. Mindenki billen, változik, csupa játékosság, csupa kizökkent kavarodás itt minden. A komikus kérők (Lukács Sándor és Fesztbaum Béla gonddal felépített figurái) mellé megjelenik a szerelmes fiú (Rétfalvi Tamás e.h.), a ravasz mulatságokba most beletanuló (Mészáros Máté) és dörzsöltebb (Lengyel Tamás) szolgájával együtt, hogy Kata húga, a szelíd ¬- bár itt határozottan közönségesre vett - Bianca (Réti Adrienn) kezét elnyerje. A gond azonban az, hogy a két lány apja, Baptista Minola (Dengyel Iván) nem adja férjhez a fiatalabbat mindaddig, amíg az idősebb lány, a pokróc természetű Kata fejét be nem köti valaki.
Ám jön a főhős, Petrucchio, vagyis Nagy Ervin. Meglehet, az a csoda, hogy ennek a darabnak a keretén belül lehessen látni két különös ember egymásra találását, most is csak részben történik meg, Morcsányi Géza dramaturg informáló segítsége és rendezői-színészi elemzés révén már az első percekben megszületik egy olyan Petrucchio, aki hátán viszi a későbbi történéseket. Ez a vidéki fickó az apja halála után jött rá, hogy ami reá maradt, a csekélyke örökség, az semmire nem lesz elég. Pénzt kell tehát szerezni. S ha az a megoldás kínálkozik, hogy egy sárkány hírében álló nőt kell oltárhoz vezetni, hát „van az a pénz...". Ennek a Petrucchio-nak filozófiája van. s az működik a színpadon. Lovakat, tehenet, madarat volt már alkalma megszelídíteni. Miért ne működhetne a tanult szisztéma egy hárpia megzabolázásában is? S belekezd. A nagy és kegyetlen műveletsort segíti Grumio, Petrucchio életre való személyi szolgája, akit Molnár Áron játszik, hol a földön, hol a történetmesélés láttató magasában libegve egy drótra függesztett repülőszékben, de mindvégig igen figyelemre méltóan.
A két főhős már a színészileg szépen kivitelezett első találkozáskor megérzi a másikban a többiekből hiányzó minőséget, de úgy, hogy a kitartott csöndben megremeg a színpad a felismerés erejétől. Ami cselekményben mindezek után jön, az hol jobban, hol kevésbé jól sikerül, de persze végül minden elrendeződik. Nem túlbonyolított, nem túlságosan mély, de formai részletekben igen gazdag, minden résztvevőt dinamikus hálóba fogó, jókedvű játék a Víg új bemutatója. Együttes van a színpadon, egymásra szeretettel figyelő figurákkal, s ez külön becsülendő. Korhatár nélkül ajánlható, üdítő színház. Helmut Krausser: BŐRPOFA - A VRRRRRÜM LÁNCFŰRÉSSZEL - 18 éven felülieknek ajánlható
Hallottam már, sőt, olvastam is, hogy a 2010. decemberében bemutatott NőNyugat című montázs remek színház, de hogy ennyire jó, mint ahogyan azt most, a premier után egy évvel láttam, mégsem képzeltem. A látvány egyszerű: öt feketébe öltözött nő - ezúttal Lázár Kati mint vendég, Für Anikó, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Gryllus Dorka cseveg és káricsál egy fekete műfűre helyezett tűzpiros padon. Mesélnek. Gyilkos pontosan emlékeznek a hírneves folyóirat, a Nyugat fénykörében alkotó öntörvényű zsenikre, s esendően másítanak, ha szerelmeikről vagy riválisaikról esik szó. Megidézik a férfiakat, Móriczot, Adyt, Babitsot, Karinthyt és Kosztolányit, még Szabó Lőrincet és Balázs Bélát is, no meg persze egymást: Kaffka Margitot, Harmos Ilonát, Böhm Arankát, Csinszkát, Simonyi Máriát és Csibét, meg a többi asszonyt. Ők voltak, akik szültek és temettek, s akikért - általában csak a nagy ügyek, mondjuk egy-egy rím vagy eszme besorolása után következő sorrendben - éltek és haltak a Nyugat körüli férfiak.
Szép elemző írások születtek a produkcióról, a világháló segítségével könnyedén visszakereshetők a recenziók. Nem részletezem hát a munka erényeit, bár aki a színpadi anyagok szerkesztésének csínyját-bínját most tanulja, annak bizony megérné elemezni e mestermunkát. Inkább arra törekszem, hogy aki él és mozog, azt elcsábítsam a Thália és az Örkény Színház közös produkciójára. Száz perc hibátlan szellemi gyönyörűséget ígérek. Szakmabeliek külön sóvárognivalóként megsejthetik azt is, milyen élvezetesek lehettek a próbák, meg az otthoni fölsóhajtó, nagy rájövések, mikor az előadók megtalálták egy-egy szó helyes hangzását, vagy egy többértelmű mondat tökéletes hintáztatását. Ennek az élménynek az öröme máig elhat, megérkezik a közönséghez.
Bíró Krisztát kell először említeni a fellépők közül, no nem azért, mert a vörös pad körüli nagy feketeségben egyedül csak rajta van piros körömcipő, a többieken meg csak fekete, hanem mert az Örkény Színház 2008-as Nyugat-produkciója után, amiben egyetlen nő sem szerepelt, ő olvasta-válogatta, szerkesztette egybe ezt a mostani irodalmi alapanyagot. Minőségérzék, anyagkezelési biztonság, az emberi kapcsolatok fájdalmas tudása, irónia és ritmus, ellenpont és röpke áhítat mutatkozik a száz perc szövedékében. Mindezek szűréséhez és rögzítéséhez kellett egy rendező, Mácsai Pál, akiben magában is megvan mindaz, amivel itt most gazdálkodnia szükséges.
A fekete hátfalba vágott, élére állított, világító négyzetben egy cimbalmos látható: Szalai András játszik Couperin és Kákonyi Árpád dallamaiból, könnyed biztonsággal igazodva az alapdinamikához. Jobbára Lázár Kati és Kerekes Viktória viszi az érettebb és keményebb karakterek és életszakaszok mondatait, színesen, gazdagon, sötét mélységekkel. Bár nincs igazi szereposztás, s ezért külön figyelnivalót jelent a felhangzó szövegek és személyek azonosítása a két oldalt látható vetített táblák segítségével, mindig érthető és indokolt, hogy adott esetben kinek a szájából hangzik el épp az idézett szöveg. Nagy élmény a várandós Gryllus Dorka minden villanása. Ő hozza elénk például Böhm Aranka ön- és közveszélyes, nagyvadakra jellemző temperamentumát, hogy egy pillanat múlva mutasson valaki mást, olyat, akinek szinte megrendítő az önzése és a butasága. Ragyogó.
Személyes elképedésemről, s növekvő ámulatomról kell számot adnom Für Anikóval kapcsolatban. Kezdem azzal, hogy egy ideig nem ismertem föl. Nézegettem, hogy ki lehet ez a fantasztikus nő, aki a szép Für Anikóra hasonlít kicsit. Ő meg Kaffka Margitot idézte. Elmondhatóvá, s ezáltal hihetővé tett reménytelennek tetsző verssorokat, s olyan hangsúlyokat engedett meg magának, hogy még hazafelé is nyüszíteni kellett a nevetéstől. Mindegy, hogy tragikaként vagy komikaként lép elénk a következő években. Für Anikó jelenlegi sötét sugárzása lenyűgöző, s az eddig csak ígérkező nagy színészi formátum már véglegesen biztosítottnak látszik.
Minden igaz volt, s persze, minden eléggé fájt is ezen az estén. Nem az irodalomtörténeti tananyag, hanem az ellentmondásokkal teli élet jelent meg a stúdióban. Kedves irodalomtanárnak készülő egyetemisták, és mindenki, akinek módja van odahatni, hogy a mai magyartanárok lássák ezt a produkciót, higgyék el: ezt nem lehet kihagyni.
Utána hosszú ideig nem lehet majd nem igaz dolgokat beszélni.
Az elmúlt színházi évad alternatív sávját meghatározta és - többek között számomra is - emlékezetessé tette a Trainingspot Társulat Hídavatás című kollektív színháza Pap Gábor rendezésében. Az éppen szétzuhanni készülő jelen e keserű és illúziótlan produkcióban megmutatkozó morális és szakmai ellensúlyozása életmentő művészetpedagógiai mutatványnak számít. Annak igazolása volt tavaly a Trainingspot Hídavatás-a, hogy, léteznek még érző, gondolkodó, magukat kifejezni képes, másokért is felelősséget érző munkaközösségek. S régóta tudom, hogy kevesen képesek hasonlóra.
Annál nagyobb öröm látni azokat munka közben, akik hasonlóképp rendelkeznek a csoportépítés és a színházcsinálás szimultán tehetségével. Gyevi-Bíró Eszter író-rendező és két alkotótársa, a zenész Pallagi Ákos és a vizualitásért felelős Jakob Nóra olyan közösségi színházat vezetnek Kelenföldön, aminek alig találhatni párját mostanában. Egyszerűen kikopott világunkból az a szigorú szeretet, amely a teljesítményt, a produkció színvonalát úgy képes magas szintre emelni, hogy a csoport közösséggé, s minden tagja emberebb emberré váljék menet közben. Márpedig itt mindenféle módon érzékelhetően és igazolhatóan ez történik.
A jelenlegi évad ifjúsági produkcióinak fényes darabja a lapp népmesékból készült szellemes, bájos, humorral és kesernyés életismerettel színezett Az aranymadár című szertartásjáték a Nemes Nagy Ágnes Humán szakközépiskola színészképzése14. évfolyamos növendékeinek előadásában. Két fiútestvér boldogulását, csatározását és kalandjait láthatjuk élettel teli, kollektív mesélőszínház formájában. Pár évtizeddel ezelőtt nevezhettük volna a műfajt az akkoriban divatos szakszóval „mimetikus oratórium"-nak is. A minden érzékszervünkre számító, zengő és surrogó forgatagban úgy érkezik meg a közönséghez a csapongó történet, hogy közben, valami csoda folytán, zenévé lesz a mozdulat (koreográfia: Kámán Orsolya), énekelni kezdenek a nyersszín alapruhákba bújtatott fiatal testek, táncolni kezdenek a szavak, s erős nyomot hagy bennünk a közösségi gondolat. Gyevi Bíró Eszter jelentős előtanulmányok, sok szép hivatásos színházi koreográfia és megannyi izgalmas dramaturgiai szárnypróbálgatás után megtalálta a maga sajátos, néprajzi ihletettségű, egyéni nyelvezetű, a mai diáklelkekre hangolt közösségi színházi formáját. A létrejött szöveg és a kialakított térformák rendszere - ahogyan az lenni szokott - egyszeri virág. Nem lehet csak úgy „átvenni" és „betanulni", hiszen legfőbb élménye, meghatározó titka a próbafolyamat, a közös kitalálás és megvalósítás. Ács Eszter, Bognár Mónika, Budai Márton, Csonka Margit, Hajdú Péter, Fülöp Boglárka, Miskolczi Fruzsina, Stefánszky István, Szalay Zsófia, Valkó Bence, Varga Veronika, Lukács Andrea viszont, felnőtt vezetőikkel együtt, mégis olyasmit hoztak létre, ami sokak számára jelenthet tanulságot, sőt, szakmai fejlődési lehetőséget.
Jakob Nóra bábjai, árnyképei, maszkjai és fantasztikus fejdíszei, a semmiből is erőteljes látványt teremteni képes vizuális megoldásai tanulhatók, módszerei elvihetők. Bizonyára sikere lenne egy olyan műhelynapnak, melynek során az előző évtized produkcióihoz kötődő vizuális leleményeit működés közben mutatnák be más színjátszó együttesek vezetőinek és látványért felelős munkatársainak. Ami az itteni műhelyben történik, az lassan egyéni arculatú, „kelenföldi iskolává" áll össze a művészeti nevelés világában.
Főképp a felső tagozatban és középiskolában dolgozó nevelőknek kellene látniuk Az aranymadár című játékot. Egy bő óra a Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola termeiben többet ér és többet használhat nyitott lelkű gyakorló tanároknak, mint harminc órányi power point-os „ról-ről" fejtágítás valahol, valami igazoló papír megszerzése során.
Alina Şerban (RO): Mivel a Kortárs Drámafesztivál lezárult, s aligha fogják újra meghívni ezt a produkciót Magyarországra, nem írhatom, hogy tessék megnézni. De jelenthetem, boldog vagyok, hogy láttam azt a délutáni próbát, amit a MU Színház cigány fiatalokkal zsúfolásig telt termében, kifejezetten a célközönség számára tartott a román művészcsapat - ingyen.
Elöljáróban le kell szögeznem: természetes, hogy minden esemény, amely lehetővé teszi a gyermek- és ifjúsági korosztály csoportjaival való felelősségteljes találkozást, rendkívüli fontossággal bír. A Szputnyik jelen produkciója is számon tartandó, jeles próbálkozás, számos tanulsággal. Maga az a tény, hogy kimunkált testtel, tiszta artikulációval, jó ritmusérzékkel rendelkező, erős jelenléttel bíró, fölkészült színészek kerülnek egy légtérbe a virtuális impressziókhoz szokott kamaszokkal, egymagában megbecsülendő ritkaság. Ráadásul a csapat mindegyik tagja igen koncentrált munkát végez.
JÁTSSZUNK OIDIPUSZT! türelmeseknek ajánlható "Az embernek előre kell tudnia, hogy azok, akiknek el akarja mesélni a valóságot, képesek lesznek-e azt értelmezni, mert ha nem, akkor jobb bele sem kezdeni." - szól a Federico Fellinitől vett idézet a Társulat műsorlapján. Ez a szorongás minden ifjúsági közönségnek játszó együttest hatalmában tart mostanában. Elszánt jóindulattól fűtve sokan mindent megtesznek azért, hogy egy klasszikus művet kellőképpen lebutítsanak. Ebben a kócos, fortélyos, ötletekkel teli, fárasztó előadásban valami furcsa véletlennek köszönhetően, mégiscsak képes volt megjelenni az eredeti dráma ereje. Pedig a csapat jófele érezhetően amatőr játékos. Pedig az estén, amikor láttam, mindenki fáradt volt, minden improvizáló többet beszélt a kelleténél, s a közönség tájékozatlan, de nagyon segítőkész része mindvégig ellene dolgozott az eseményeknek, a szó szoros értelmében elnevetve az előadást a valóban figyelni próbálók elől. Érdemes idézni az együttessé most kovácsolódó alkotók szavait: „Érdekel-e minket egy olyan történet, aminek a bemutatója időszámításunk előtt 426-ban volt? Mond-e nekünk valamit ez a történet? Nekünk igen! És szerintünk fontos, hogy megszólaltassuk. Csak az volt a kérdés, hogy hogyan. Elég kemény kihívás ez egy új, fiatal alternatív társulatnak. Úgy gondoltuk, hogy csak akkor, és csak úgy, ha saját magunkat keressük a görög drámában. Saját magunkban a dráma által megtaláljuk az antik görögöt, aki egy egységben él a várossal, a világgal, az istenekkel. Arra törekedtünk, hogy felismerjük Oidipuszban az emberit, és ezáltal jussunk el a transzcendensig."Nagyon sok a bebiztosító kiszólás a közönség felé, nagyon sok a lazulást mindenekfölötti értéknek mutató gesztus, ami a nevetést bizony sokakban visszaszorítja. A közönséggel való bratyizó kapcsolatfelvétel inkább kikergeti a türelmetlenebbeket a teremből, mintsem igazából megszólítja őket. Paródiának tűnik sok minden. Az antik kórust a tévés kibeszélő-show-k figurái helyettesítik, a játékosok báboznak, zenélnek, vetítenek híradókból vett, háborgó görögöket és kapucnis magyarokat, teljes a formai káosz. És mégis, egyszerre csak megnyílik egy-egy pillanat, s nem lehet letagadni, látható, színházi nyomai vannak annak, hogy megpróbálták saját magukat megkeresni az adott drámában. Fekete munkaruhában, alig pár tárgy segítségével, sok-sok idézőjel esőfüggönye mögött, erőltetett vagy épp erőtlen alakítások terhével súlyosbítva, de megjelenik a Babits által fordított tragédia, s bizony, megáll a levegő. Egyelőre sok nézői szeretet kell a produkcióhoz, de minden okunk megvan rá, hogy érdeklődve várjuk a Társulat újabbmunkáját. WOYZECK megnézendő A Katona József Színház ragyogó színészekkel és zenészekkel Tom Waits remekül énekelhető - és a világhírű dalszerző által megszabottan csak és csakis angolul énekelhető - reflexióit mutatja be, magyar feliratokkal, Georg Büchner 1836 körül írt drámatöredéke kapcsán, Horváth Csaba mozgásötleteivel gazdagítva, Ascher Tamás szolgálatkész rendezésében. A zenés produkció Robert Wilson Tom Waits-szel közös Woyzeck-bemutatója nyomán készült. Ha Georg Büchnert, az orvosi tanulmányokat folytató drámaírót nem dönti ágynak 23 éves korában egy boncolás közben szerzett fertőzés, talán nem marad töredék a gyilkos katonaszolga történetéből készült dráma. A történet valós alapokon nyugszik: Lipcsében,1821-ben Woyzeck, a borbély, több késszúrással megölte élettársát. Büchner költői látomássá gyúrta az életanyagot. Marie, a szerető mellé démoni figurák lépnek, a közhelyeket szajkózó, mégis ijesztő Kapitány (Bezerédi Zoltán), akinek a főhős a szolgálatában áll, az Ezreddobos (Nagy Ervin), aki Marie-t elcsábítja, és a félőrült Doktor (Fekete Ernő), aki kis pénzért cserébe kísérleteket folytat rajta, vagyis álló éven át borsóval eteti, hogy közben nézze leépülését. A külvilág figuráiból ebben a mostani előadásban csak Andres, a barát (KovácsLehel), a szomszédasszony (Kiss Eszter) és a Bolond, meg a Kikiáltó marad (Elek Ferenc alakításai). A rekedt hangjáról, költői szövegeiről, s nagyszerű dallamairól ismert californiai TomWaits hatalmas tehetsége rátelepszik az eseményre. Ezzel a ténnyel kell megbarátkozni ahhoz, hogy az est igazán élvezhető legyen. Itt most róla van szó. Furcsán, s parányit leleplezően járul hozzá az élményhez nyilatkozata, mely a jól szerkesztett műsorfüzetben olvasható: „ A Woyzeckben minden együtt van, ami érdekes: őrület, gyerek, szenvedély, gyilkosság. Vad, szexi, izgalmas, megragadja a fantáziát, arra kényszerít, hogy töpreng azokon az embereken, akik benne szerepelnek, és ezáltal reflektálj saját életedre..."Tom Waits tehát „érdekes"-nek, s eladhatónak tartja a fenti motívumokat. Természetesen igaza van. Működik itt is minden. A dalok jól hangzanak, az alakítások könnyedek. Jordán Adél tüzes és elomló Marie, Keresztes Tamás, mint Woyzeck, feszes mint az íj, s tényleg „úgy járkál, mint egy nyitott borotva". Még Horváth Csaba mozgás ötletei is helyükre zökkennek a végén. Amikor azonban az angol nyelvű dalok után megszólal a magyar dialógus, vagy a magyar replikát az angol énekszó váltja, minden esetben „műsorrá" válik a dráma. Tréfán kívül, a legkomolyabban mondom: ennek az előadásnak külföldön lesz a legnagyobb sikere, amikor azt a pár megmaradt magyar mondatot is angolul fogják elmondani a Katona színészei. Ascher Tamás életművének ismeretében azonban nem csodálkoznék, ha pár éven belül, vagyis sürgősen megrendezné a saját Woyzeck-jét, hogy e mostani játék során felgyűlt (persze, csak feltételezhető) ingerültségét és kielégületlenségét - mindnyájunk örömére - egy Ascher-féle, magyar Woyzeck megrendezésével vezesse le, melyben minden most kényszerűen benne ragadt gondolata megnyilvánulhat. Ascher sokkal többet tud a Woyzeckről, mint amit Tom Waits most megengedett elmondani neki.
Parti Nagy Lajos: Pecsenyehattyú és más mesék - saját felelősségre ajánlható Senkit nem kívánok lebeszélni arról, hogy megnézze a Vaskakas májusban született, s azóta Pesten is gyakorta játszott előadását. A játék dicsérő kritikákat kapott, az együttesnek egyre jobb a menedzselése, kialakult a közönsége, tehát a produkció minden bizonnyal hosszú ideig lesz közönség előtt. Menjen csak minden felnőtt, s aztán próbálja meg megállapítani, hogy tulajdonképpen miben részeltették. Nem számolhatok be másról, csak a saját benyomásaimról, miközben nem kétlem, hogy a produkciónak akadnak rajongói. Méltányolom a vállalkozást, de nem tartozom arajongók közé. Indoklom: az, hogy egy színházi előadás szinte minden összetevője, felhasznált népmesei kincse, átírója, színésze, rendezője s minden alkotója külön-külön nagyszerű, nem jelenti azt, hogy a produkció automatikusan remekmű lesz, de még azt sem, hogy biztonsággal megáll a lábán. Amin megcsúszik ez a munka, az elsősorban a dramaturgiai óvatlanság. Akkor is így van ez, ha Solt Péter egyetemi hallgatót esetleg rábeszélték erre a feladatra, s akkor is, ha az alkotók menet közben rendkívül jól szórakoztak, míg kitalálták az egészet. Ez nekik jár. Bár mostanában mintha a legtöbb gyerekeknek szánt előadás alkotói magukkal lennének elfoglalva itthon. Felnőtt előadások születnek, s egyre kevesebben figyelnek arra, miféle örökítő anyagot kínálnak - ha kínálnak egyáltalán - a kisebbeknek. Jelen produkció alapját a tárgyanimációval dúsított vagy megzavart nyíltszíni mesélés adja. Mint ismeretes, Parti Nagy Lajos Banga Ferenc rajzaihoz írt tucatnyi története, az ő „dzsuvás magyar"-ján áteresztett 13 népmese, A pecsenyehattyú és más mesék címmel jelentmeg 2008-ban, 60 oldal terjedelemben a Magvető Könyvkiadónál. Már a címbenszereplő „pecsenyehattyú" szóösszetétel versértékkel bír. Az irodalmi ajánlat csábító, különösen az idősebb nemzedéknek, akik annak idején a Haggyálógva Vászka, a magyarított lágermese vagy Ámi Lajos 1920 után született szürreális történeteinek fordulataira már egyszer rácsodálkoztak, s megízlelték, hogy a rekeszizompróbáló nevetés nem zárja ki a költészet megjelenését. A perzsa, lengyel, újgörög, eszkimó, indián, japán, finn és orosz népmesék láncrafűzése, a közönség történetekkel való gyors megsorozása azonban színpadilag rendkívül hálátlan kiindulási forma. Nem csak azért, mert ennyi egymástól igen eltérő világot stilárisan egyszerűen nem lehet behozni egyetlen lélegző térbe, hanem azért is, mert a dramaturgia egyik alaptörvénye, hogy a zárt történések - legyenek azok balladák, mesék vagy anekdoták - egymással szerkeszthetetlenek. A történetek nem tudnak egymásra épülni, s legjobb esetben is csak koncertszerű előadásuk tud megvalósulni. Ha az egymásutániság követelmény, egyetlen életre keltési formájuk a belső képekre számító, igazi mesélés, tűz körül, karosszékben vagy egy könyv sorjázó lapjain. Az előadás nem vádolható szájbarágós információkezeléssel. Már rég vijjog fejünk fölött a sziréna, már a minden magyar távolsági buszmegállóból ismert tarka figurák hada is bekászálódott morogva egy fémfalu bunkerbe (díszlettervező Czigler Balázs, jelmeztervező Fodor Annamária és Pelsőczy Réka), már lassan ágyaznak is az ottalváshoz, s még mindig nem tudjuk, hogy mi történt. Nem is fogjuk megtudni, hogy atomtámadás, árvíz, eső, hóakadály vagy valamely politikai balhé miatt tartóztatják-e föl az utazókat, akik azután kényszerű egybetereltségüket - a Dekameron, a Heptameron vagy a Canterburyi mesék zarándokaira emlékeztetőn - mesék mondásával próbálják orvosolni az újraindulásig. Már a vendégként fellépő Szikszai Rémusz kezdő monológjánál tanulságos megfigyelni, miként veri szét a rengeteg, de csak felületi megmunkálást célzó ötlet magát az agyban megképződni nem tudó történetet. S ez áll minden epizódra. Izgatott munkálkodás folyik tárgyakkal, mondatokkal, s közben enyhén kirajzolódik egy-egy megszólaló figura is, sőt, laza rokonszenvháló is szövődni látzik köztük. A mesék közti csoportos elbágyadás - mondjuk kukoricafosztáskor - természetes, itt azonban, mivel nem jár a kezünk, mindannyiszor leesünk egy-egy mese magasából, a megismétlődő, császkálásos csöndben visszahuppanva a kellemetlen alaphelyzetbe. De nem ez a legbántóbb. A fájdalmas az, hogy ezek a felnőtteknek oly ismerős mogorva, gyanakvó figurák, bár tipikusnak mondhatók, saját elmondott történetükkel sem érintkeznek igazán. A hőzöngő proletárvirtus városi folklórral összekevert magatartás mintája sehogy se pászítható össze a ki tudja, honnan rájuk ragadt mítoszok törmelé kdarabjaival. A reikiző cigányasszony, a hosszúkörmű szoláriumbaba, a mániákus takarítóasszony ,a kishatárforgalmi vagány, az idegbeteg, táskás városi ember mind-mind létező alak. A szereplők - Kocsis Rozi, Pallai Mara, Rab Viki, Ragán Edit, Szikszai Rémusz, Szúkenyik Tamás, Tengely Gábor, Varga Anita - munkakészek és lelkiismeretesek. Esendő, minden értelemben határszéli magyarok képében jelennek meg, remekül öltöztetve, s el is képzelhető egy Parti Nagy színmű, amiben egyszer találkoznak. De esküszöm, hogy eszükbe se jut majd ilyesféléket mondani, mint ami most itt elő van írva nekik. Nincs egyetlen hiteles megtámasztási pont, ahonnét ez a dramaturgiai építmény elfogadható lenne. Hogy a gyerekek nevetgélnek, s örülnek az intenzív színészi jelenlétnek, azon nincs mit csodálkozni. Hogy mi marad meg bennük a törmelékes előadás után, milyen magatartásformákat kezdenek utánozni, azt félek megsejteni. Tán így készül a kereskedelm itelevíziózás jövendő közönsége.A groteszk mesélési és ábrázolási mód fontos menekülési folyosó a világértelmező felnőtt számára. De ha nem társul költészettel, ezen a folyosón nincs áthaladás. Főként, ha gyerekközönségről van szó. Ha van költészet, illetve ha az a színházi megpróbáltatásokután is életben marad, a groteszk elemek is beépülnek a személyes és a köz-kincstárba. Követhetetlen, kusza érzelmek, idézőjeles, hárító lazaság esetén hiába minden poénkodó bemondás. Akkor is hiába, ha az a felnőtt számára igen korszerű valami. Gyereknek innét nincs út, se előre, se hátra. Ha van költészet, akkor más a helyzet, lásd akár az angol gyerekköltészetet, a már emlegetett Ámi Lajos meséit vagy Parti Nagy Lajos eredeti szövegeit. A rengeteg ötlet, a sok szervülni képtelen fogás és találmány azt most épp színházilag nem engedi megszületni.
Szuhovo-Kobilin: TARELKIN HALÁLA - ajánlható 2011. október 27. Örkény Színház Rendező: Mácsai Pál Azt hiszem, kicsit időnek előtte láttam ezt az előadást. A főpróbán még inkább csak egy hetek múlva összeérő produkció lehetősége volt meg. Ám ennek ellenére lehetett miben gyönyörködni. Az 1869-ben született komédiát, s annak stílusát joggal tartják számon átmenetként az orosz realizmus és szürrealizmus között. Tarelkin (Debreczeny Csaba), a hétpróbás hivatalnok, hogy még nála is elvetemültebb főnökétől és hitelezőitől megszabaduljon, megrendezi saját halálát, s egy másik ember bőrébe bújik, hogy még inkább pokollá tegye utált főnöke, Varravin (Epres Attila) életét. De Varravin rájön a cselre, s megleckézteti, „leiskolázza" a kisebb bűnözőt.
Izsák Lili jégfehér díszletfalai és hiányos fogazatú, falból kiálló lépcsősora előtt Nagy Fruzsina remek jelmezeiben láthatók a sok-sok szerepben, vendéghajakkal, pótfogazatokkal megjelenő színészek. Vajda Milán, mint Raszplujev, körzeti rendőrbiztos, a vélt hatalmától megittasodó szolgalélek nagyszerű rajzát ígéri. Most sem rossz, de lesz ő még sokkal jobb is. Gyabronka József kerületi rendőrkapitányként olyan mély, alkoholos zsibbadtságot játszik nyitó jelenetében, hogy azt hinnénk, sosem lábal ki belőle. De megteszi, sőt, épp Gyabronka időnkénti táncos libbenései jelzik azt az abszurdig vivő utat, amit a darab és az előadás is jelölni kíván. Ha ez a „tánc" megjelenik magában az egész előadásban - s ez megtörténhet már akár január tájékán is - évekig tartó siker lesz a most még helyenként leragadó produkció. Debreczeny Csaba átváltozó képessége eddig is tudott volt, ám most parádés feladat adatott neki, amit kiváló szinten teljesít is. Gyűrögetett zsebkendője többet árul el Tarelkin nedves tenyeréről, mint az írói utalások. Hétrét hajlott gerince szimbóluma az egész történetnek. Nagyszerű dolog érezni, hogy Epres Attila szinte hazaérkezett ebbe a társulatba. Vacogtató félszemet kapott a maszkosoktól, s mindkét iszonyú figurájától csak azt lehet kérni, hogy álmunkban ne jöjjön elő. Takács Nóra Diána mint büdösre-piszkosra öltöztetett szakácsné és mint nadrágból kilifegő micsodájú, csizmás földbirtokos egyaránt lenyűgöző. Bíró Kriszta a szokott biztonsággal oldja meg minden feladatát. Sokgyerekes mosónéjánál csak kalapos kereskedője jobb talán. Megnézve a kötetben Elbert János mai nap is nagyszerűnek bizonyuló fordítását, meg kell állapítani, hogy Bíró Kriszta-Papagájcsikov rendőrséget lefizetős jelenete jobb, mint a könyvben szereplő eredeti. Ez a helyzet a befejező jelenettel kapcsolatban is. S ez a tény színészt, rendezőt, dramaturgot (Ari Nagy Barbara) egyként dicsér. A játékszervező, összekötő anyag Kacsala (Máthé Zsolt) és Satala (Ficza István e.h.) gyalogrendőri kettőse révén keretezi és futja be az előadást. Külön említést érdemel Máthé Zsolt, mint Unmöglichkeit, az orvos és Vajda Milán borzasztóan megidézett operálási jelenete. A múltban szerencsés voltam, hogy a remek Macskajátékot hónapokkal a bemutató után láttam az Örkény Színház színpadán. Nem is értettem, miért nincs tőle mindenki elragadtatva. Azt hiszem, ezt a produkciót tavasszal meg kell próbálnom újranézni. MESE NŐKRŐL ÉS FÉRFIAKRÓL: ASSZONY!!! - megnézendő ritkaság 2011. október 26. a szlovákiai Csavar Színház előadása a Mindenki Színháza sorozat keretében a Marczibányi Téri Művelődési Központban Rendező: Gál Tamás Lassan elérkezik az idő, amikor már Magyarországon sem kell külön bemutatni Gál Tamást, a pozsonyi színművészetin végzett magyar színészt és a vele együtt dolgozó társakat. Legutóbbi produkcióik, a Hogyan ettem kutyát és A nagyidai cigányok nagy sikerű pódiumfeldolgozása után most egy cigány és egy magyar mesét mutattak be az asszonyi butaságról, illetve a házasélet gyötrető gyönyörűségeiről. A társulat neve - Csavar Színház - egyébként a Csallóközi vándorok rövidítéséből ered. A Tél című roma történetben a feleség odaajándékozza kuporgatott pénzecskéjüket az arra vetődő, rosszban sántikáló idegennek, a Buták versenye című vándormese pedig a csekély értelmű asszonyhoz visszatérő, mert még olyanabbakkal is találkozó férjről szól.
Őry Katalin Rozália tervezői segítségével roppant egyszerűen, tarka kelmékből, rudakból, zsákokból áll össze a színpadkép. Egy-egy bársonymellény, kendő, kalap, tarka szoknya, szemüveg elegendő a figurák megteremtéséhez. Gál Tamásék mesélnek. Ha mindez mondjuk Ausztráliában, Angliában vagy Izraelben történne (azért sorolom ezeket az országokat, mert ott honos leginkább ez a műfaj), „storytelling theatre"-ként hirdetnék az eseményt a helyi lapok. A mesélőszínháznak egyszerű, de igen erős törvényei vannak. Mindenképpen kell hozzá élő zene - itt főként Bodonyi András játszik hegedűn, citerán, furulyán, de a többiek is énekelnek, sőt, hangszert is ragadnak. Nem lehet több, mint öt szereplő - itt hárman vannak, de hatnak látszanak. A játékosoknak nem csupán színészi, de játékvezetői, műsorvezetői erényekkel is kell rendelkezniük, hiszen a műfaj velejárója a közönség időnkénti biztonságos bevonása és elengedése. A hazánkban gyakori, a gyerekek - bocsánat a kifejezésért - molesztálással fölérő, színészek általi, kellemetlen fincogtatása helyett itt most valóságos figyelmen alapuló, biztos kézzel vezetett, igaz játék folyik. Kellenek bele ügyességek, csodálnivalók, és jól adagolt komikum is szükséges hozzá. Különös, de furcsa módon tökéletesen működőképes az a formailag szabályos bohóc-antré-láncolat, amit a a játékosok a mesékbe beleszőttek. A mesék dramatizálását, a játék összefogását Gál Tamás végezte. A néhol megbiccenő, de még épp működőképes dalszövegek átigazított formája is az ő nevéhez kapcsolódik. A legfontosabb azonban az sugárzó emberség, s az a performeri erő, ami mindhármójukból árad. Először volt módomban látni Kiss Szilviát, hogy nevét mindörökre megjegyezzem. Hibátlanul énekel, táncol, nagyszerű karikírozó képessége vetekszik Gál Tamáséval, a megszólított gyerekekkel való munkája pedig humoránál levő, üdítően épeszű felnőttet mutat. (Talán része van ebben annak is, hogy Gál Tamással közös kiskamasz gyerekeik révén edzésben vannak otthon.) Ami esetleg még változtatható lenne, az elenyésző mértékű. Egy végigjátszott, hosszú nap estéjére már lazul a szövegbiztonság, Gál Tamás száján könnyen elkásásodnak a dalok. A kedvesen naiv keretjáték pedig, miszerint a csiripelő, de nem látható kismadár kéri a meséket, épp kitart a második mese kezdéséig. A hetvenöt perces játékidő végén istenkísértés megszavaztatni a közönséget a folytatásról, még ha tréfa oldja is föl a helyzetet aztán. Közhelynek számít, hogy a magyar kultúrából szinte teljesen hiányzik a népi színjátszás kiérlelt vonulata, csak mindenféle részörömök (beöltözés, regölés, no meg persze a betlehemezés) adódnak nálunk. Mindennek ellenére Gál Tamás és Bodonyi András játékai afféle színházi népművészeti eseményként raktározódnak el emlékeimben. Valami olyat tudnak ott a Felvidéken, gondolok itt például Badin Ádám mesélő szertartásaira is, amit érdemes lenne itthon is megtanulni. Ennél egyszerűbben talán már nem is lehet színházi eszközökkel mesét mesélni. De akik megnézik a Csavar Színház legújabb két történetét, különös dolgot fognak tapasztalni. Nem lenne jó, ha elárulnám ennek a lényegét. Minden esetre érezni fogják, hogy ez a cigány mese a ki sem érdemelhető kegyelem működéséről, a magyar mese pedig a világból annyira hiányzó irgalom igazolt meglétéről is tudhat szólni. Csak hát kell hozzá három nagytehetségű ember. Nézzék meg őket. Schilling Árpád: Krízis III. - A PAPNŐ - ritkaság 2011. október 22. Krétakör Színház - előadás a Trafóban Schilling Árpád már évek óta világszínházat játszik, s igen jó dolog, hogy minket, magyarokat sem hagy ki ebből a tevékenységéből. A Krétakör legutóbbi, több országot is érintő, Krízis című projektje három fő részből, s több járulékos eseményből állt össze. A három fő rész első tétele egy film, ami a három tagú Gát család 18 éves Balázs fiát és annak útkeresését állítja középpontba. A második tétel egy kortárs opera, Gát Gyula, az apa, a 45 éves pszichiáter életproblémáiról. A harmadik A papnő című színházi esemény, amely Gát Lilla, a színésznő anya drámatanári vesszőfutását követi. (Nem mintha sokat számítana, de nem érzem szerencsésnek a címet. A papnő, mint cím, félrevisz, ironizál vagy pátoszával provokál. Több is, meg kevesebb is, mint kéne.) A szerző, vagyis az író minden esetben Schilling Árpád, a harmadik rész improvizációs inspirátora és rendezője is ő maga. Két régi krétakörös, Terhes Sándor (a testnevelő tanár) és Sárosdi Lilla (a színész-drámatanár) mellett a Fazakas Mihály által vezetett, sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tagjai, Bartha Lóránt (a pap) és Bíró Kálmán (Gát Balázs, Lilla fia) alakítják a főbb szerepeket. Az iskolai csoport, a gyermek-kórus tagjait Erdély különböző iskoláiból válogatták ki, jelentkezés alapján, s több héten át tartó műhelymunkával készítették fel őket a feladatra. A végeredmény adatokkal leírható része, hogy a Liliom utcai Trafó nagytermében öt alkalommal játszották el a produkciót, majd közös beszélgetésbe bonyolódtak a nézőkkel. A végeredmény adatokkal le nem írható része ennél fontosabb: Schilling és társai nagyszerű időt töltöttek el a gyerekekkel, s a Krétakör nimbusza hozzásegíti őket ahhoz, hogy ezt - legalább az ő esetükben - méltányolja is a külvilág. Ez a páratlanul okos, becsületes és hasznos akció hivatkozási alap lehet értő közösségvezetők és lehetne talán egyéb, világügyelő férfiak számára is: Köszönet érte a Krétakörnek. Az előadás vetítéssel indul. Zörgő buszok visznek el a világ végi kis faluba, gőzölgő tehéncsorda közelébe. Kutyaugatás hangzik. Helyi lakosok megszólaltatása következik. Kirajzolódik egy konkrét település hétköznapi világa öregekkel, fiatalokkal, munkanélküliséggel, reményekkel. A filmrészletek között, élőben, elindul a fiktív iskolai élet is. A tornatanár fantáziátlan óráit látjuk, majd a füstölgő kismotorral provokatív módon beérkező, „pályázaton nyert" drámapedagógus, a volt színésznő érkezik meg. Klasszikus drámafoglalkozások részleteit látjuk, hol élőben, hol filmen. A történet váza adott, Schilling előre megírta. A pesti színésznő élete válságos periódusában, hátrahagyva a férjét, fiával nekiindul a világnak, s valahol a határon túl landol, mint drámatanár. Módszerei a kis falu és az iskola állóvizét fölzavarják. Sok gyerek élvezni kezdi az újfajta figyelmet. Páran közelebb jutnak önmagukhoz. De fiát nem fogadják be a kortársak. A nő összezördül a fiatal, s eléggé készületlen pappal, s nem találván a hangot senki kollégával, végül föladja, s fiával együtt visszamegy oda, ahonnét jött. A gyerekek természetes kegyetlenséggel elemzik, hogy szerintük miért ment el. A produkció legjobb vonulatát az a képzelős mozi adja, amit a nyári táborokban rögzítettek. A gyerekeknek el kellett képzelniük az adott helyzetet, s ezt követően a maguk esze és élettapasztalata meg vérmérséklete szerint, kamera előtt, szerepben, a drámatanár tanítványaiként reagáltak a képzelt szituációra. Nagyszerűen. Az előadás - mivelhogy vitát és beszélgetést kíván kiváltani - tartalmaz jó pár provokatív, gorombán földobott motívumot. Ha Schilling drámát írt volna, ezeket minden bizonnyal összefésülte volna. Nem ezt akarta tenni. Egyszerűen embereket akart egymás közelébe ültetni, hogy beszélgetésre bírja őket. Amikor ott voltam, rendkívül rokonszenves egyetemisták és főiskolások maradtak ott a beszélgetésre. Okosak és intelligensek, érzékenyek és szokatlanul szavakészek voltak, akár csak a velük szemben lévő karéjban ülő, nagyon vegyes összetételű erdélyi gyerekcsoport tagjai. A jövő tanárai és pszichológusai gördülékenyen értelmezték és bírálták a szereplők szándékait és tetteit, s mintha valami szelíd közmegegyezés történt volna, hogy ez a több szempontból is esendő nő, ott a faluban kudarcot vallott. S mivel Schilling Árpád rendkívül diplomatikus és liberális vitavezető, meg tán az alkotói szemérem is dolgozott benne, így csengett le az este.
De remélem, nem csak én éreztem azt a győzelemszagot, ami ebből a fájdalmas történetből árad. Aki látta és hallotta ezeket a gyerekeket, akiket megérintett a színház igazsága, akik közben elmeséltek egy történetet egy gyerekcsapatról, akiket megérintett a színház igazsága, az nem lehet, hogy ne érezné vagy ne érezte volna, mi történt itt a tanárnő és a gyerekek között. Csak Pilinszky dialógusát tudom segítségül hívni:
„ - Megérintettelek. - Megérintettél."
Alfred Jarry: ÜBÜ KIRÁLY ÉS A MAGYAROK - megnézendő 2011. október 17. Budapest Bábszínház A véletlen úgy hozta, hogy az előadás megtekintése előtt pár héttel elolvashattam Kiss Csaba Jarry műve alapján készült átiratát. A mű vad és veszélyes, rendkívül izgalmas előadást ígért. Hozzá képest a létrejött bemutató tollrajz tisztaságú, magas kultúrájú, artisztikus játék. Két kiváló színész, Scherer Péter és Györgyi Anna gondosan kitalált testprotézisekkel - Übü papa pocakkal, Übü mama formás farral és léggömbcsecsekkel - dúsítva magát, galád vállalkozásba kezd. Megelégelvén a vidéki nyomorgást, s megáhítván a trónt, eltervezik Vencel magyar (!) király megdögölesztését. (Az adatok szerint volt nekünk Vencel nevű királyunk, de azt Lászlónak hívták, vagyis III. Vacláv nálunk Lászlóként volt ismeretes. Jómagam jobban összerándultam volna, ha az átíráshoz igazodva valami magyarabb királynevet visel az áldozat.) Mivel Übü gyáva és erőtlen, Paszomány kapitányra bízzák a végrehajtást, aki Felvidékért cserébe el is intézi a dolgot. Jó a szöveg. Kiss Csaba pompásan érzi, milyen sorokat kell átmenteni Jékely Zoltán fordításából, hogy megmaradjon a klasszikusan „szahar" hangulat, s miket kell beletenni a napihírekből, hogy fölszisszenjenek a széksorokban.
Jarry annak idején Übü, avagy a lengyelek címen írta meg világhíressé lett rémbohózatát, s bábok segítségével mutatták be azt. A mostani előadás alcíme: történelmi ámokfutás hangszerekkel és bábokkal. Az Übü házaspáron kívül mindenki más bábként jelenik meg. Vencel (Teszárak Csaba), felesége, Rozamunda királyné (Bercsényi Péter), fia, Bugrislav királyfi (Mórocz Adrienn) jobbára hangszerekből összeállított, emberforma szobrok. Paszomány kapitány (Ács Norbert) és kísérői a szürrealista klasszikusok képeiről levált orrok, szemek és szájak formájában csúszkálnak a levegőben. Van még egyszer egy egész teret betöltő gyönyörű orosz galamb (kicsikét kihasználatlanul), és hátul egy szürke, puffadt hullakezeket növesztett, subaszőnyegszerű, megmozduló fal, megintcsak kevéssé kihasználva. A szörnylakoma kellékeit széttéphető szép zöldségek és pecsenyék (saláta, répa, padlizsán, grillcsirke stb.) adják, megmerítkezve avagy belebucskázva egy árnyékszék barna löttyöt rejtő üregébe. Tervezőket nem tüntet fel a színlap, de a bábos konzultáns Lénárt András volt.
Rengeteg ötlet utal a mai helyzetre, gondosan ügyelve, nehogy véletlenül valamit is felismerhető módon aktualizáljanak. Egy bizonyos „Ferenc" arat ötharmados diadalt a honban, s átnevező indulatában Übü kipróbálja egy tucat másik ország jobbnak érzett himnuszát. Melis László zenei ötletei míves megoldású, gondosan kivitelezett operácskává állnak össze időnként. Rend van a darabban, majdnem olyan rend, mint Kiss Csaba hajdani, négyszemélyes Machbetjében. De mintha az erő hiányozna belőle.
Pedig Scherer Péter remek, alávaló kisember-Übü. Nincsen benne semmiféle szeretnivaló. Sunyi, gyáva, korszerű kispolgár. Györgyi Anna Übü mamája pedig hátborzongató, nagy alakítás. Jó lenne már újra nagy színpadon látni nagy szerepben Györgyi Annát. A négy bábos összmunkája semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Remekül mozgatnak, szépen énekelnek és muzsikálnak. Elképzelhető, hogy ha egyszer véletlenül tévéfelvételre kerül sor, az előadás nagyságrendekkel telítettebb lesz, mert a kamerákat jobban lehet irányítani, mint a bóklászó közönségtekinteteket.
Összegezve: mintha mindenben túlságosan is be akarták volna biztosítani magukat az alkotók. Kint, az előtérben, Causescu tárgyalásának videofelvételét látjuk-halljuk, hogy tudjuk, mit gondoljunk általában a hatalomhoz ragaszkodókról, és hogy sötét jövőjüket előre láthassuk. A beérkező közönséget suttogó játékosok tájékoztatják, hogy ezek nem igazi, hanem csak amolyan „pótmagyarok", akikről itt szó lesz, mert ugye, szegény lengyeleket mégse hozhatjuk kínos helyzetbe, hamár ugye, Jarry így írta meg annak idején. Mindettől jelentős erőket veszt az előadás, de a végén mégiscsak beleheljük a termet, nevetni kezdünk, ha már sírni nem merünk, ráébredvén kevéssé rózsás helyzetünkre. Túlzott óvatosságnak érzem a 18-as karikát a színlapon. Pont a legfogékonyabbakat, a nyeríteni vágyó 15-16 éveseket ne akarnák becsábítani erre az előadásra? Mitől félünk? Talán ezen érdemes lenne még gondolkodni a szervezésnek.
A játék zárópillanata mellbevágó: Az élő emberalakokat mint összerogyó bábokat lökik meg hátulról azok, akik hagyták, hogy rajtuk ilyenek uralkodjanak. Ez igen szép, s egyben fenyegető.
Ennél óvatosabb Übü-t azonban a következőkben nemigen fogunk látni. Érdemes elmenni, megnézni, s eldönthetjük, mondhat-e ez valamit a tanítványainknak. Próbáljuk ki! Lázár Ervin: SZEGÉNY DZSONI ÉS ÁRNIKA - ajánlható 2011. október 17. - a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház a Thália Színházban Csillogó-villogó, pörgő-forgó, szaloncukor rózsaszín előadás született Nyíregyházán Lázár Ervin többtételes meséjéből. A rózsaszínség azonban ízlésbeli veszélyt nem rejt. Jóleső írónia, számtalan szellemes megoldás adódik itt mind a látványt illetően (stylist: Lakatos Márk), mind a muzsikára vonatkozóan (zene: Borlai Gergő). Sediánszky Nóra és a rendező nem problémáztak a színreviteli feladaton, elfogadták az írói ajánlatot, miszerint egy meglett férfi (az író vagy az apa) és egy jó beszédű kislány találják ki a figurákat és az eseményeket is, amikbe ezek a figurák belekeverednek. S amit elgondolnak, amit megbeszélnek, az megjelenik mögöttük a színpadon.
Gyuris Tibor, mint Östör király, Rák Zoltán, mint Dzsoni, a főhős, Budai Zsófi, mint balerinának öltöztetett Árnika, Szalma Noémi, mint Százarcú boszorkány nem keverednek mély, emberi bonyodalmakba. Felhő könnyed szabadsággal mesélik magukat és társaikat, Rézbányai Győzőt vagy Ipi-Apacsot, a rablóvezért (Pásztor Pál) vagy épp a Hétfejű Tündért (Marcsinák Anikó) egyik gyermeteg helyzetből a másikba, s a végén, remek kartáncok közepette eljutnak a boldog végkifejletig.
Díszlet, ha jól emlékszem, nincsen. Van két oldalt egy-egy sötétben meghullámoztatott plasztikfüggöny, amin színesen csillannak meg a lámpafények, s Östör királynak van egy trónust helyettesítő rózsaszínű zsámolya, Árnikának meg egy repülő hintája. A többi látnivalót a testek mozgása adja, és az egymással nemigen törődő, százféle jelmez köti le a figyelmet. Köztük, talán a közönség elvárásainak gyors kiszolgálása végett, jelentős számú japános babaforma tűnik föl. A mesélők - Gyuris Tibor, mint apa, s három, előadásonként egymást váltó nyíregyházi kislány - a színpad előtt, saját monitoruk előtt ülve, egymásnak háttal cseverésznek.
A szorgalmazott rajzfilmszerűséget és az alakok nagyon is zárt, karikatúrába hajló megformáltságát nem föltétlenül érzem átörökítendőnek más előadásokba. A színház kínjában mostanában állandóan mutogat a tévéképernyőre, hogy elfogadtassa magát a közönséggel, az meg persze akkor tapsikol, ha fölismeri a már látottakat. Nehéz ügy ez. De ebben az előadásban Lázár Ervin ezt is kibírta, mint ahogy békével viselte a Dzsoni szájába adott vendégszöveg-szózuhatagot a szerelmi vallomástételnél, s köszönte Shakespeare-nek a hirtelen elővett „Ha mi, árnyak, nem tetszettünk..." zárlatot is.
Az előadásban energia és tehetség van, s jelentős munkaöröm sugárzik a színpadról. Rendkívüli dolog napjainkban az a folyamatos figyelem s az a szellemi és anyagi erőfeszítés, ami a nyíregyházi színház közönségnevelő munkáját évek óta jellemzi.
Egy átlagember utolsó életszakaszát mutatja a játék a hirtelen jött szélütéstől a gyors lefutású, kórházi elhalálozásig. A hibátlan testfelépítésű Kálid Artúr gyönyörűen megtervezett mozdulatokkal omlik össze a kellő pillanatban. A történet főhőse az utolsó órákban infúzióra kötve, lepedőfüggönyök folyosóira kirakva, s az övéi számára már lényegében kommunikációképtelenül, visszatekint visszhangtalan jósággal megélt, hiábavalónak tűnő életére. Attól a pillanattól kezdve, amint a guruló asztalra kerül, a játéktér magasában elhelyezett képernyő azt mutatja, amit ő érzékel. Nemigen láttam még színházi előadást, ahol a videót ilyen helyénvaló és logikus módon, s ilyen kiváló operatőri munkával alkalmazták volna, mint itt.
Mint Göttinger legjobb munkáiban általában, itt is rend van és emberszeretet. Jó a fordítás (Várady Zsuzsa szájra álló szövegű munkája), és nagyon jó a színészcsapat. A főhős kivételével mindenki több szerepet játszik, vagy önmaga fiatalkori változatát is megmutatja. Így követhetjük a gyermekkori hányattatás, a feleséggel való egymás mellé sodródás, s az utolsó hétköznapi este kínos baráti és házastársi afférjait, míg kikötünk a kórházi üzem végállomásán. Kardos Róbert, Varga Anikó, Szoták Andrea és Ilyés Róbert családtagokként és a kórházi személyzet tagjaiként kísérik útján a Kálid Artúr által megformált „Akárki"-t. Az elszámoltatás egy szimbolikussá növesztett figura, az elhanyagolt lakás avagy élet korhadását felmérő és a kárt kiszámoló sátáni biztonságú „gombaszakértő" (Ilyés Róbert) segítségével zajlik, kamerával kísérten, a nézőtér állványzatának alvilágában. Sajnos, a gégemikrofonokkal viselhetővé tenni próbált tér kezelése vetítésekkel és pontosan húzogatott fehér függönyökkel együtt sem hat igazi megoldásnak.
Mint olvasható, az ír színházi társulás tagjai egy amerikai neurológus esetére csodálkoztak rá, aki harmincvalahány évesen gyógyult ki a stroke-jából. Arra gondoltak, mi lenne, ha ez az ember, mondjuk, ír lenne. A minimális eltérés, hogy nem gyógyulna ki a szélütésből. Folytassuk-e a sort, hogy mit éreznek a magyar közönség tagjai, az ír példázatot látva? Bár a szövegkönyv viseli a szerző nevét, az egész művön erősen érződik a kollektív drámaépítés technikája. A jelenetek összedolgozatlanságát, a dramaturgia pikkelyezettségét eredményező eljárás az alakok időnkénti folytonossághiányára, a történet kicsinyke következetlenségeire is magyarázatul szolgál. Túlbiztosításnak tűnik, hogy nem csupán stroke-ja, de agydaganata is van a betegnek. A közös munka bent ragadt műhelyforgácsai ezek. Sok ember sok emberről való „jelentése" adódik be ilyenkor a közösbe. Ettől persze, jó esetben, s így most is, különös közösségi erő emeli meg az elmesélt történeteket. Az ír és az angol kortársi drámaiskolák ráadásul külön gondot fordítanak a megszülető alkotásban szükségszerűen megjelenő szimbólumokra, azok kialakítására és gondozására. Költő azonban csak ritkán terem e kollektívákban. Tandrámák, szép emberségű tanulmányok többször születnek. Ez is egy, azok közül.
Ha valahol épp a szülők megértéséről, elfogadásáról vagy elutasításáról folyna beszélgetés osztályfőnöki órán, érdemes a középiskolásokat elvinni erre az előadásra. Remélem, azért még megérem, hogy Göttinger Pál a maga írek általi elvarázsoltságában kedvet és lehetőséget kap a nagy ír költő-drámaírók darabjainak bemutatására is. Sean O'Casey Kukuríkú ifiúr-a, vagy akár Synge nyugati végekről való hősének megrajzolása nem akármilyen rendezői feladat lenne számára. Talán épp a Bárka fedélzetén adódhatna erre alkalom.
Tanulságos produkció Majoros Ági és Bor Judit 14 évesektől fölfelé ajánlott bábjátéka. Grosschmid Erik egyszerűségében is gazdag látványterve egy régimódi tükörasztal köré épül. A Kisfiú és a Kislány csontszín marionettfigurája a két főhős, akik - miután a kisfiú besétált a tükrön túli birodalomba - megtalálják, majd elveszítik egymást a festett selymekből, legyezőkből és hajtogatott papírvárformákból gondosan megtervezve előtűnő világ fodros hullámai között. A titokzatos út a tükör túlsó felén lévő birodalomba meglehetősen sokértelmű már az eredeti Pilinszky mesében is. Ebben a 2010-ben született előadásban Végvári Tamás hangján szólal meg pár sor az alapmeséből, s a beleapplikált későbbi nagy versekből és töredékekből. Ez a megoldás számos problémát hoz magával.
Az alkotók büszkék arra, hogy nem erős drámai helyzetekre kihegyezett, hanem lassú, Nagy Szabolcs áradó, folyton ismétlődő zongorafutamait végtelenségig kifeszítő, általuk szertartásszínháznak nevezett előadást játszanak. Amit bemutatnak, azt nagyon magukénak érzik, s vitatni sem igen kívánják. És a misztikus kaland ezen változatában is képes hatni a nézőkre, ha nehéz is kibogozni, hogy merre visz bennünket a történet.
Többször végiggondolva az eseményt, mégis azt érzem, hogy a kétféle sűrűségű Pilinszky szöveg-szövet ilyen típusú egybeszerkesztése nem használ sem az egyik, sem a másik írói világnak. Az átalakítás eredményeképpen ugyanis elveszett a mese tisztán kivehető, s jelentős mondanivalót hordó cselekménye, s az eltérő kiérleltségű, máshonnét - mondhatjuk azt is, sokkal mélyebbről - érkező verssorok nem azt a fájdalmat, nem azt a felismerést erősítik vagy ismétlik, amit az alapmű fölkínál.
Valami történik, valami visz magával, de az, ami megvalósul, nem vezet el Pilinszky világáig. Látomásos és érzékeny, érzelmekben gazdag fantázia ez, Pilinszkytől kért motívumokra, olyan színházi esemény, amely lényegében két bábos művész - olykor mozgatási gondok miatti ritmusproblémákkal küszködő - tiszteletreméltó önkifejezése. Bessenyei György: A FILOZÓFUS - megnézendő ritkaság A Katona József Színház évadnyitó nagyszínpadi produkciója azt a vígjátékot viszi közönség elé, ami a magyar hivatásos színészet első ősbemutatója volt 1792 júniusában. Bessenyei e munkája 1777-ben született, de motívumai és alakjai már levélregény formájában előzőleg fölbukkantak a testőr-író életművében. A bájos mű megejtően suta és igyekvő. Bemutatása szakmai kihívás, színrevitele bátorságot és leletmentő szeretettel munkálkodó csapatot kíván. Olyan honfiak és honleányok kellenek hozzá, akik képesek pótolni az esetleges hiányosságokat, mert érzik és értik a szerzői szándékot, s méltányolják és élvezik a darabban rejlő gyönyörűségeket is.
A Katona csapata ilyen emberekből áll. Gothár Péter rendezői és díszlettervezői munkáját Solti Árpád zenei hozzájárulása és Izsák Lili beszédes jelmezei gazdagítják. Ötvös András, mint Parmenio, a filozófus, borzas hajú, depressziós, mélyen érző és művelt korabeli bölcsész a parókájukkal, csizmájukkal vagy kutyájukkal elfoglalt kortársak között. Tenki Réka, mint Szidalisz, az eladósorba került nemeslány, a több-kevesebb joggal parlaginak vélt környezetben borzasztó szenvelgésbe kezd, főként azért, mert párját nem találja. Ámulatra méltó a sötét mellhang, amit a nádszálvékony Szidalisz használ a játék során. Most már nemcsak az édesanyját játszó Fullajtár Andreáról lehet elmondani, hogy legalább hat hangja van, Tenki Rékának is van már legalább három. A testvérek és barátok alakjait Tasnádi Bence e.h., Dankó István, Kulcsár Viktória e.h. és Pálmai Anna hozza elénk, ruganyos, pontos, remek összjátékkal. A szolgapárost játszó Mészáros Béla és Borbély Alexandra e.h. az uraságoknál időnként hiányzó épeszűséget adagolja pompás ritmusérzékkel. Pontyit, a gazdag, de pallérozatlan elméjű, sületlenségeket fecsegő nemest, akit hajdan maga Kelemen László elevenített meg, most Kocsis Gergely játssza, szenvedelmes görcsökkel formált, helyénvaló mondatokkal és mozdulatokkal.
A nyomtatott formájában sokakat megriasztó szöveg Morcsányi Géza dramaturgiai segítségével egyszerűsödött érthetőbbé, hangzását tekintve pedig színészi és rendezői találékonyság folytán vált finom kamaramuzsikává. Mintha Borbély Alexandra felvidéki „á" -it venné kölcsön mindenki, úgy ringatják-rengetik a tekergő mondatokat, beszúrva egy-egy nyelvhegyen képzett, csattanó „t"-t a szavakba. Mindettől kissé távolivá válik, s lebegni kezd a dialógus.
Az üres színpad magasában huzalok futnak, megzendíthető tárgyak lógnak, kár, hogy ezek használata csak olyan félig kidolgozott ötletsornak tűnik. A játékosok szándékaik és dinamikai állapotuk jelzésére, s egyéb, megnevezhető kiscselekvések és feladatok híján magas, alul szögben végződő botokkal, s közéjük fűzött, könnyen szakadó fonalakkal mintázzák meg a teret. Ezzel a labirintust építő-bontó, játékos térbeli évődéssel meg lehet barátkozni. Speciális metakommunikációs aktusok születnek meg és bomlanak le előttünk, tánc pontosságú koreográfiával, könnyed és kecses ódivatúságot vegyítve kamaszos téblábolással.
A galambkék és a téglarózsaszín árnyalatai jelennek meg a ruhákon, különösen mutatós Fullajtár Andrea porcelánfigurára emlékeztető páva-anya jelmeze. A figurák elrajzolását kiválóan szolgálja egy a vadászatokon és fotós-lesek alkalmával ma is használatos, de a népi kultúrában is ismerős szükségbútor, az ülőbot fenekekre fölgombolható formája. Megvan tehát a zene, megvan a látvány, mozog a kép, élnek az alakok. Amivel adós marad az est, az talán a bátrabb és segítőbb dramaturgiai munka. Újraolvasva a darabot, az az embernek az érzése, hogy lett volna még abban használható motívum, de mintha - nem sokkal félidő után -türelmetlenség fogta volna el a cselekményért felelősöket, s megrendszabályozván a műveltségét megzabolázni képtelen szerzőt, egyszerűen megrövidítették a játékot, s ezzel egy kicsit magára is hagyták a színpadi rejtelmekben korántsem nagy biztonsággal mozgó írót.
Mindezzel együtt tüneményes este vár azokra, akik jegyet váltanak Bessenyei Filozófusára. Radnai Annamária szerkesztésében pedig olyan műsorfüzetet vehetnek kézbe, melyet gyönyörűséggel forgathatnak hosszú évek múltán is. Benne kis szótár igazít el a régi szavak között, így tudható meg például, hogy a színházat Bessenyei korában „játéknézőpiac" névvel illették. S ha valaki kézbe veszi az eredeti darabot, találhat benne még kedvére való részleteket, mulatságosat és meghatót egyaránt. Persze, nem olvasunk naponta Bessenyeit. De ha véletlenül mégis, egyszer csak - a kifigurázott, nagy filozofálgatás közben - megérint bennünket az a lefegyverző áhítat, ami ebben a fantasztikus testőrben munkált. Ilyeneket ír például: „Elfogja elménket a mély csudálkozás és szomorú hallgatás, ha a földnek lármás golyóbisán a régiségekbe bémenvén, széjjelnézünk." Ezt is mondja Parmenio. S bizony, ráközelítvén, s e régiségbe „bémenvén", megeshet, hogy „elfogja elménket a mély csudálkozás".
Tadeusz Słobodzaniek: A MI OSZTÁLYUNK - megnézendő ritkaság 2011. október 7. Katona József Színház- Kamra Rendező: Máté Gábor Kemény estére készüljön, aki Tadeusz Słobodzaniek Pászt Patrícia által fordított darabját látni akarja. Az 1955-bern született szerző kezdetben álnéven írott színikritikákkal indult el a pályán, majd drámaírással és rendezéssel folytatta, hogy a kilencvenes évek minden lengyel drámaírói versenyt megnyerve az ezredforduló egyik legjelentősebb alkotójává váljék. Ez a 2008-ban született műve valós történelmi események részleteit felhasználva meséli el egy iskolai osztály tagjainak hányattatásait, 14 tételben, 1925-től napjainkig vezetve a szálakat.
Kréta, fekete tábla, szivacs, régi fakörző, fatolltartók, háromszögvonalzók, iskolapadok, udvarlások és féltékenykedések. Iskola. Aztán a békésen civódó, szeretnivaló gyerekseregből - akiket mindvégig felnőtt színészek játszanak, gyermeki gesztusokkal elevenítve meg a legborzalmasabb tetteket is - a háború szörnyetegeket gyúr. A fasiszta majd a kommunista terror szétveri az emberség utolsó kis maradékát is bennük. Kapcsolataik megromlanak, egymást elárulják, kiadják, eladják, megvetik, megölik. Majd elnyerik rettentő büntetésüket, de már nincs, aki a tanulsággal élni tudna. Az osztályban vannak katolikusok, vannak zsidók, s mindkét csoportban vannak gazemberek és szerencsétlenek. Olyan rettentő történet ez, amit egy gyerek csak véletlenül hallhat meg, felnőttek suttogó párbeszéde közben, s mikor megérti, hogy tulajdonképpen mit is hallott, már ő sem meri elmesélni az értelmetlen szenvedések rémisztő láncolatát.
De Máté Gábor és a Katona József Színház színészei elmesélik. Bán János, Bodnár Erika, Dénes Viktor, Haumann Péter, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Takátsy Péter és Ujlaki László fullasztó erejű, nagy színházat játszanak, amiben oldalakon keresztül lehetne kimutatni Brecht epikus színházának és a lengyel színházi hagyomány több ágának formai motívumait, Márai vagy Vörösmarty keserűségét, hogy „az emberfaj sárkányfogvetemény", s hogy „nincsen remény". Fájdalmas, kegyetlen színház ez, semmi csodálnivaló nincs azon, hogy a darab bemutatásakor minden (de minden!) érintett oldal föl volt háborodva Lengyelországban. Minden bizonnyal nálunk is lesz visszhangja.
Színiiskolások azonban majd elemezhetik, hogy lehet az, hogy százféle apró elemből a végén szinte operai összhatás áll elő. Lengyel-magyar gyermek- és mozgalmi dalok törmeléke vegyül ziháló monológokkal, levélrészletek keverednek kihallgatási forgatókönyvek mondataival. Stilizált összecsapások jelenítik meg az erőszaktétel, az ölés, a bosszúállás megannyi változatát, bravúros eszközhasználattal, miközben azt éreztetik, hiába minden. A bosszú is hiába.
Lehet, hogy a lengyel bemutató is jó volt. De hogy ez olyan, amilyen, s hogy ez a mienk, magyaroké, arra büszkének kell lennünk. Pedig nagyon fáj. De ha azokkal osztjuk meg az élményt, akik fontosak nekünk, s ha ők is továbbadják, egy-egy percre tán észhez térhet a világ.
Érettségi előtt állók, egyetemisták, főiskolások életre szóló élménye lehet. Tessék menni, tessék megnézni és megbeszélni. George Bernard Shaw: SZENT JOHANNA - megnézendő Bernard Shaw úgy hetven éves kora körül írta meg Jeanne D'Arc, a paraszthadvezérré lett középkori parasztlány történetét, Alföldi Róbert érett férfiként rendezte meg, Bánfalvi Eszter pedig színészi pályája kezdő szakaszának alighanem legfontosabb feladataként alakítja benne „a Lány" nagy ívű szerepét. Igen lényeges szereplője még a Nemzeti Színház évadnyitó produkciójának Nádasdy Ádám, aki úgy fordította újra a művet, hogy a hallatlanul okos, de bizony időnként nagyon is bőbeszédű szerző megmaradt mondatai - Vörös Róbert dramaturg segítségével - kivétel nélkül ütnek és hatnak. A szórólapon piros betűk hirdetik, hogy az előadást 15 éven felüli nézőknek ajánlják. Utólag is úgy tűnik, okosan állapították meg az alsó korhatárt. Így mindenki megtalálhatja benne a maga örömét és torkot mardosó tanulságát.
A produkció legnagyobb értékét a színészi munka adja. A történet rendes elmesélése nagy szereplőgárdát kíván, így aztán fölvonulnak alakok, akik csak egyetlen jelenet erejéig vannak színpadon. Alföldi, erős szövetségben a színészeivel, azonnal ható, jelenetenként külön életet élő, egyedi megoldásokat alkalmazott. A cselekmény előre haladtával mindinkább erősödik bennünk az a benyomás, hogy az előadás olyan „csíkokból" áll össze. melyek szoros egymáshoz illesztését, összesatírozását nem is igen szorgalmazzák az alkotók.
Aki ezt el tudja fogadni, az talán azzal is hamarabb megbékél, hogy a produkciónak nincs egységes tere. vagyis inkább térhasználata A nyitókép igen impozáns: sötét és üres ég alatt termetes, vörhenyes tyúkok tollas makettjei sorakoznak hullámzó sorokban álldogálva, egészen a hátsó falig. A híresen „nem tojó" tyúkok közt bóklászik Nagy Zsolt minden transzcendenciától mentes várkapitánya, aki a megzavarodott intézővel majd Johannával való jeleneteiben nagyszerűen építi fel behódolásának fokozatait a hárítástól a megérintődésig. Itt vesszük először észre, hogy bár Ottlik Géza hajdani fordításán nemzedékek nőttek föl, kortársi fülek esetén, vagyis most, biztosabban érnek célba az újrafordított mondatok, s a szükséges gorombaságok is helyükre kerülnek.
Az izgatott intézőt látva meg kellett keresni a színlapon egy megjegyzendő nevet: Váncsa Gáborra figyelni kell a következőkben. Ő, Szatory Dáviddal és Fehér Tiborral együtt, igen elismerésre méltó módon, személyenként két-két eltérő karakterű figurát is megelevenít a majdnem csupasz színpadon. A tyúkok tudniillik két ügyes ütemben kihúzódnak a színről, s utánuk csak a kongó tér marad. amit nem sző be sem koreográfia, sem a szereplőkből adódó indulati háló. Földi Ádám lyukas farmeros, pizsamafelsős, kóválygó Dauphin-je azért megtalálja a maga útját és lustán vágyott koronáját.
A világi hatalmat képviselő, vasból való Warwick gróf (Kulka János), az ijesztően megfejthetetlen, rókaravasz Couchon püspök (Fodor Tamás), s a kisstílű, no de vérivó káplán (Znamenák István) asztali jelenete, a híres tárgyalási tercett mindvégig olyan feszült és magasra tartott, hogy a nézőnek szinte oxigénhiánya támad. László Zsolt inkvizitora a kultúrával foglalkozó idősebbeket erősen emlékeztetheti egy bizonyos Rátki elvtárs évtizedekkel ezelőtti stílusára, a fiatalabbakat meg remélhetőleg mellbe vágja annyira, hogy soha ne akarjanak hasonlóval találkozni. Történész szakköröknek már csak ezért a jelenetért is érdemes színházba menni. A főtárgyalás feketecsuhás tömege, kidolgozatlan tennivalói híján és ebből eredő bizonytalan jelenléti erejénél fogva inkább elszivárogtatja az energiát a színpadról, mintsem megsokszorozná azt. Nem dramaturgiai értelemben vett kórust sikerült összegyűjteni, csak afféle személyzet van jelen. Ezek a testek jelen helyzetükben és fölkészítettségükben „beszédképtelenek" .
A vég előtt gyönyörű, fényesre fotózott, színes vászoncsíkokban zuhan alá a csíkmenasági plébániatemplom oltárképe, szinte szó szerint is elütve, leütve Johannát, aki, mivel Orleans-t már bevette, fölösleges és veszedelmes személlyé, s mindenkinek teherré vált immár. Meggyújtják a máglyát, s Johanna kormos, meztelen kis madárteste marad az utókorra. Shaw-t már annak idején megpróbálták lebeszélni az utójátékról, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy estéről estére együtt éljük át: Johannát a jelen is beáldozná. Ez az epilógus a Nemzeti színpadán csak töredék mondatokból áll. De mindenki érti.
Különös szerencsével egészen a színpad közeléből nézhettem a bemutatót, de így is nagyon kellett figyelni. Fölteszem, a nézőtér közepétől hátrafelé sokat veszít erejéből az előadás. Alföldi műveltsége, összművészeti készültsége, kesernyés életismerete és dinamizmusa egyben tartja az előadást, bár szalagokra vágva tálalja a drámát.
Bodrogi Gyula, az érsek, Szarvas József a káromkodó kapitány szerepében hiteles, tisztán rajzolt alakokat mutatnak. Szabó Kimmel Tamás mint Dunois, a Fattyú, kissé talán lágyabb, mint amilyen lehetne, de - Stohl Andrástól átvéve a szerepet - korrektül végzi feladatát. És ami a legfontosabb: van Johanna! Ez a suta, önmagát e földön nem találó, csak a feladatába kapaszkodó fura lány, akit Bánfalvi Eszter mutat, létezik a mai világban is. (Kettőt is ismertem hasonlót, persze kisebb hatókörrel ellátva, egyik könyvtáros volt, a másik alternatív színészcsapat tagja.) Bánfalvi Johannája démoni teremtés. Lángoló tekintete, megviselt angyalarca a jövő egyik nagy színészét mutatja
|
